film

Ludwig van Ayers

A szólistaVan valami őrült dimenziója a matematikának és a zenének, ami unos-untalan táptalajt szolgáltat végtelenül emberinek nevezett történetek fabrikálásának – persze mindig a normalitás oldalán elmesélve, pláne ha filmről van szó. Talán a bonyolult rendszerek, amelyeket a két terület (a görögöknél még művészet volt ugyebár mindkettő, talán nem véletlenül) működtet, az a betekinthetetlen világ, amelyet csak a beavatottak, a megszállottak ismernek, vonzza az embert, aki csak egy ici-picit akar érteni az egészből, számára már az is egy új világ. Steve Lopez Los Angeles-i újságíró téma után kutatva, véletlenül találkozott Nathaniel Anthony Ayers-szel, aki zavaros hadarása közepette megemlítette a Julliard szót, amit nyomnak vélve Lopez kideríti, hogy Nathaniel tulajdonképpen egy páratlanul tehetséges, mi több, zseniális, ám segítségre szoruló zenész, aki az ígéretes indulást követően egyszerűen eltűnt. Lopez segítségével a Beethoven-megszállott Nathaniel a figyelem középpontjába kerül, a skizofrén állapotban lévő zenész istenként tiszteli őt, de ahogy az lenni szokott az emberi történetekkel, még Hollywoodban sem tud minden teljesen happy end lenni. Nem, tragédia nem történik, sőt, valójában minden rendben is van, de feloldozást, tanulságot soha nem az őrület oldalán vonhatunk le, csak a nagyon is hétköznapi, a normalitás keretei között mozgó fő narratív nézőpont alapján: így bár Nathaniel élete valóban pozitív fordulatot vesz, tulajdonképpen Lopez morális fejlődéséről szól ez a történet.

Lehet szidni Hollywoodot, de a karakterközpontú elbeszélés szemléletét és technikáját már rég oly tökélyre fejlesztette, hogy hibázni sem nagyon tud. A szólista egy megkapó, megható, emberi történet, melyet ráadásul két olyan színész ad elő, akik külön-külön is elvinnék a cselekményt a hátukon, együtt azonban minden körítést feledtetnek. Jamie Foxx tekintete minden maszkírozás alól is kitűnik, és valami ritkán látott átéléssel bújik Nathaniel bőrébe – hátborzongatóan pontos ritmusérzékkel hozza a hangulatváltásokat, egyáltalán nem válik sekélyessé, klisévé a mentális problémával küzdő zseni figurája. Robert Downey Jr. pedig egyszerűen nem képes hibázni: minden nüansz, minden rezdülés a helyén, semmi allűr, sehol egy eltúlzott, öncélú arcrándulás, csak szuperlatívuszokat lehet alakításáról mondani. Mindezek mellett, egy kicsit hátralépve, a film mégsem bír átütő erővel. Talán túlságosan is konvencionális, túlságosan is korrekt akar maradni – pedig egy valóban emberi történet sohasem korrekt, valami mindig hibádzik, valami mindig túllendíti az átlagoson. Olyan ez, mintha a film nem lenne képes felnőni a történethez, nem merné bevállalni mindazt, amit Lopez bevállalt a sztori kedvéért. És nem a kreativitással, nem a leleménnyel, nem a ritmussal van baj, hiszen kifejezetten ízlésesen, okosan felépített narratív konstrukcióval van dolgunk. Valahogy mégis, még a legmocskosabb utca is vegytisztának tetszik, érinthetetlenné válik minden és mindenki, mintha a film készítői valóban példabeszédet kívántak volna filmre vinni – minden klappol, csak épp a való élet (vagy Los Angeles és a film végére szinte érthetetlen módon beszúrt utalás alapján a hajléktalan lét) bűze hiányzik az egészből. Ennek ellenére a film megtekintése kötelezően ajánlott.

Még valami: a történetnek van valóság alapja, ráadásul más szempontból is megtudhatunk róla valamit:

Standard