egyetem, köz, politika

Lezüllesztett oktatás

Meglehetősen apokaliptikus hangnem uralkodik egy ideje az oktatásról, oktatáspolitikáról szóló cikkek megszövegezésében, a szakértők nyilatkozataiban, és talán már azok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon nincs rendben, akik rendületlenül bíznak valami rakétaszerű kiugrásban (netán a PISA-tesztek elavultságának hirtelen felülvizsgálatában, eredményeink korrigálásában stb.). A Magyar Nemzet arról ír a kormányzati cselekvéstervezetre hivatkozva, hogy “a jelenlegi, 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklusban Magyarország rendelkezésére álló fejlesztési támogatás páratlan, ugyanakkor az utolsó lehetőséget jelenti hazánk számára arra, hogy a tudásalapú világgazdaságban versenyképes hazai felsőoktatás jöjjön létre”, ami lefordítva azt jelenti, hogy irtózatosan sok pénzt kellene valahogy elosztani egy olyan ágazatban, ahol az elmúlt időszakban csak és kizárólag drasztikus elvonások, szakok bezárása, létszámcsökkentés, folyamatos átszervezések, visszaszervezések, keresztszervezések, átalakítások, bezárások, fenyegetések, autonómiakurtítások, és hasonló, nem igazán a célként megnevezett helyzet felé irányuló intézkedések voltak jellemzőek. Tegyük most félre az aktuálpolitikai szlogeneket, a pártpreferenciákat, a jobbos-balos-libsi konténereket, és lássuk be, óriási a baj: ezt mondjuk onnan lehet tudni, hogy már annak a kormánynak is világos, amelyik a vidám barakk propagandájával valami oktatási kánaánt vizionált mindeddig. Nézzük sorban, miben látja a kormányzat a problémákat, és szerintem hol siklik már megint félre a cselekvési tervnek nevezett költési lista, ami ha megvalósul, évtizedekre tökéletesen esélytelenné teszi a magyar oktatási rendszert értékelhető eredmények elérésére.

A felsőoktatás réme: a lemorzsolódás

Tegyük mindjárt tisztába a dolgot: lemorzsolódónak becézett hallgatók, vagyis olyanok, akik felvételt nyernek egy egyetemi/főiskolai szakra, de azt nem végzik el, mindig is voltak, vannak, és lesznek is. A sajátosan adaptált bolognai rendszer ebben nemhogy nem segít, csak felerősíti a problémát, mert mondjuk míg egy amerikai rendszerben az ember elindul egy humán irányba, majd rájön, hogy matekzseni, és mondjuk már az elméleti matematika doktoraként kerül ki a rendszerből, addig nálunk a “vissza a startvonalra” elv érvényesül (és itt most tessék csak megnézni az érettségi rendszerét, emelt szintestől), vagyis ha valaki ugyanebben a helyzetben találja magát, akkor se humán, se természettudós diplomája nem lesz, mert egész egyszerűen kiesik a rendszerből. Míg korábban léteztek bizonyos átjárási lehetőségek, ezeket az új rendszerbe mindig ad hoc jelleggel, utólagosan hackelték bele, ráadásul nem is globális érvénnyel, hanem saját, intézményi hatáskörben, csak hogy ne legyen világos a lehetőségek láncolata sem. Kikerült a rendszerből a célirányos felvételi is, ahol legalább az adott pályára tökéletesen alkalmatlan jelöltek kiszűrése megvalósulhatott (igen, ma már van olyan gazdaságtudós-jelölt, akinek felmentése van matematikából), így a semmitmondó pontszámok alapján gyakorlatilag látatlanba felvesznek az egyetemek bárkit, aki a limbóhintó versenyben nem veri le a lécet.

Mindennek (és még ennél is több összetevőnek) az lett az eredménye, hogy a korábban természetesnek, és stagnálónak bizonyult lemorzsolódás hirtelen felkúszott, és már aggasztóvá vált. Jól látható azonban, hogy ezt maga a rendszer eredményezte, semmi köze az egésznek ahhoz a slágerszlogenhez, hogy a mai hallgatók gyengébb képességűek vagy kevésbé felkészültek lennének. Mert nem azok, de valakinek el kell vinnie a balhét, azt mégsem lehet mondani, hogy a rendszer maga generálja és görgeti maga előtt ezt a problémát is. Mindenesetre adva van a vészhelyzet, és valamit lépni kell. Sokan próbálkoznak felzárkóztatással, azzal, hogy az egyébként is extra (és tökéletesen felesleges) adminisztratív terhekkel és lehetetlen elvárásokkal traktált oktatói gárdát (akik lassan intézmény adminisztrátorokká avanzsálnak, ahelyett, hogy tanítanának, horribile dictu kutatnának, mert ugye ez is alapvető elvárás, aminek semmi, de semmi alapot nem ad már az egyetemi szisztéma) arra szólítják, a tömegoktatás szintjén személyes figyelemmel legyenek a hallgatók iránt: személyes meggyőződésem, hogy bármily jó szándék is övezi ezeket a kezdeményezéseket, a pokol felé mutat egyenes utat.

Kicsiben már kísérletezünk abba az irányba, hogy a közoktatás felé nyissunk, hogy látható legyen, mivel foglalkozunk, mit csinálunk, milyen elvárások mentén dolgozunk, merre tart a képzésünk, és hogy mire lehet ez jó, mindezt annak érdekében, hogy a potenciális hallgatói célcsoportunk már akkor tudja, miről szól az egyetemi képzésünk, amikor még azt se tudja, pontosan mi lesz az érettségivel. Miért látjuk ezt szükségesnek? Azért, mert ha világos jövőképet mutatunk, ha világosak a játékszabályok, és tökéletesen tiszta az, hogy mi várhat rájuk, akkor varázslatos módon a hallgató el tudja dönteni, kell-e ez neki. Ha igen, akkor végig is fogja csinálni (most a külső tényezőket hagyjuk, azok mindig is beleszóltak, beleszólnak és bele fognak szólni a dolgok menetébe), ha nem, akkor pedig eleve nem is hozzánk fog felvételizni. Mit oldottunk meg ezzel? Egyrészt azok választanak bennünket, akik tényleg érdeklődnek, másrészt éppen a motiváltság miatt redukálódik a lemorzsolódás. Információ, tájékoztatás, nyitás, átláthatóság, ezek lehetnek kulcsszavak a lemorzsolódás megelőzésében. Mert amikor a hallgató már a rendszerben van, akkor a rendszer nem képes kezelni mindezek hiányát, így tökéletesen felesleges erőfeszítéssé válik minden, amit a “lemorzsolódás elleni küzdelem” harci zászlaja alatt tennénk. Emlékezzünk: a rendszer generálja a problémát, tehát a rendszer nem lesz képes kezelni azt.

Más aspektusból is fontos lehet a közoktatás felé történő nyitás: amellett, hogy a potenciális hallgató megtudja, mi is folyik az egyetem falai között, mire kell számítania, mit kezdhet az itt megszerzett tudással és a diplomával, az érdeklődését is csatornázni lehet, motiválhatja, orientálhatja a tanulmányait már középiskolában is, ami megteremtené az átjárhatóság alapfeltételét. Ennek van egy másik oldala is: a középiskolai és az egyetemi oktatók kezdjenek el kommunikálni egymással, lássák egymás problémáit, segítsék egymást azzal, amivel tudják. Ha egyetemi oktatóként tudom, látom, mire lehet szüksége mondjuk az angolt oktató kollégának egy gimnáziumban, és módomban áll segíteni akár képzések szervezésével, akár úgy, hogy leülünk, beszélünk, közelítjük az elképzeléseket, tudást cserélünk, akkor azzal közvetetetten a potenciális hallgatónak is segítettem, ami pedig majd nekem lesz óriási segítség. Jelen pillanatban olyan szinten elkülönült intézményekként működnek az egyes oktatási szintek, hogy maguk a hallgatók eleve szorongással közelítenek a váltásokhoz (joggal). Ha világosak a szintkülönbségek, és az ebből fakadó elvárások, akkor mindenki el tudja dönteni, látja, merre kell mennie: megelőzhető a lemorzsolódás.

A felsőoktatás félreértése: a munkaerőpiac kiszolgálása

Az, aki azt vallja, hogy az egyetem arra való, hogy kiszolgálja a munkaerőpiac igényeit, nyilvánvalóan nem tudja, mi az az egyetem, pláne nem, hogy mire való, mi a feladata, mi a szerepe. Megkockáztatom, arról sincs túl sok elképzelése, mi az a munkaerőpiac, pláne, hogy mik az igényei. Tegyük is gyorsan rendbe a dolgokat. A munkaerőpiac termelés- és célorientált, a felmerülő (konstruált vagy létező, fontos vagy kevésbé fontos) igényeket igyekszik kiszolgálni, és a mai, globális késő-kapitalista világban jellemzően iszonyatosan gyorsan változik. Nem kell nagyon belemerülni a gazdaság változásaiba: míg néhány évtizede az ipari termélés pörgette a világ gazdaságát, mostanra a szolgáltatás teszi ugyanezt, és már most tudjuk, hogy a platform-kapitalizmus (Nick Srnicek) időszakába lépünk át, ahol meg aztán már megint tökéletesen más motor pörgeti majd a kerekeket. Egy ilyen típusú munkaerőpiac esetén egy adott pillanatkép alapján több évtizedes képzéseket áldozni a már most elavult tudás megszerzésére, mondjuk ki: öngyilkosság (vagy mérhetetlenül sötét cinizmus és/vagy éjsötét ostobaság).

Az egyetem a kutatás, a haladás, a jövő motorja, tehát már koncepcionálisan is tökéletesen ellentmond mindannak, amit ma a közbeszéd alap szentenciaként mantrázik. Az igazság fordított: a munkaerőpiac, a gazdaság húzóereje a kutatás, az egyetem, vagyis ha úgy tetszik, természetes (ebben a társadalmi-gazdasági berendezkedésben), hogy a munkaerőpiac alkalmazkodik azokhoz az innovációkhoz, amiket az egyetemek termelnek ki. Az egyetem soha nem készített fel, nem készít fel, és remélehetőleg soha nem is fog senkit felkészíteni egy adott munka elvégzésére. Önnön létjogosultságát cáfolná ezzel, hiszen ezt a célt a szakiskolák, a szakmákra felkészítő oktatási intézmények végzik. Innentől kezdve meglehetősen furcsa érv, hogy akár a “gyarkorlat-orientált” BA, pláne, ahogyan Palkovics László most kimondta, a kifejezetten elméleti jellegű mesterképzéseknek a munkaerőpiaci igényeket kiszolgálva gyakorlati képzésekké kellene alakulnia. Akadémikusként is minimum szembeköpős kijelentés, de ha komolyan vesszük az intézmények és a gazdasági logika alapvetéseit, akkor jól látszik, hogy már most felesleges erre pénzt áldozni.

Lássuk be továbbá, hogy amíg az egyetemről eltántorító intézkedések hadával béklyózzák a közoktatási rendszert, tökéletesen felesleges egyáltalán felvetni a gyakorlat felé elmozduló mesterképzések kérdését. A külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá válik a teljes koncepciótlanság, a fejetlenség, a politikai bricolage, aminek egyetlen kohéziója a “csakazértis”, az érvek tökéletes hiányára épülő hit, a cselekvés nélküli cselekvés 22-es csapdája. Ahogy azt mások mellett Vekerdy Tamás is megfogalmazta, és gyakorlatilag köztudott (de nem nagyon emlegetett), “a tíz éven belül aktuálissá váló szakmák hatvan százaléka most még nem is létezik. Öt éven belül még a legegyszerűbb szakma is megváltozik.” Mi végre hát a gyakorlati orientáció, pláne felsőoktatási szinten? Hogy világosan lássunk, ez mindazon készségeket diszkvalifikálná, amelyek az egyetemet egyetemmé teszik, és ami miatt mind a mai napig, és vélhetően a jövőben is az egyetemi diploma értéket képvisel: olyan készségeket és tudást feltételez, ami konvertálható, ami adaptálható, ami kiutat mutat azokban a helyzetekben, amikor a begyakorolt, és a problémamentes környezetben tökéletesen működő megoldások már nem működnek. Tényleg ezt szeretnénk amortizálni? Tényleg erre szánja a gyűlölve-imádott Európai Unió azt a 130 milliárd forintnyi összeget?

Ha a kormány is belátta, hogy oltári nagy baj van, hogy az utolsó eséllyel szórakozunk, hogy az utolsó órában vagyunk, akkor végre el kellene engedni a dilettantizmust, a parraghi hagymázat, illetve ennek különböző áttéteit, és a lehető legszélesebb körű egyeztetés mellett kell kitalálni, ahogy anno Hankiss Elemér mondta, Magyarországot. Hogy mi akarunk mi lenni pár év, évtized múlva, hogy mit akarunk a gyerekeinkre hagyni, hogy ők mivel küzdjenek meg, hogy az unokáknak is jusson még valami. Demagóg? Vállalom. Te mit vállalsz?

 

Standard