egyetem

Lassulj, professzor!

Éppen az az időszak van, amikor mindenféle adatbázisokban kell (külön-külön persze) frissítgetni a személyes és publikációs adatokat, ráadásul épp beindult a félév, tehát még az egyetemi tanulmányi rendszerben is folyamatosan adminisztrálni kellett, és miután elátkoztam ezen borzalmasan emberellenes interfészek tervezőinek és kivitelezőinek teljes családfáját, tökéletesen átéreztem mindazt, amiről még 2013-ban írt két kanadai professzor, Maggie Berg és Barbara K. Seeber. Besokalltak ugyanis pontosan ezen, hogy egész egyszerűen lassan több időt töltünk el azzal, hogy adminisztrálunk, mint azzal, hogy kutatunk és/vagy oktatunk. Véleményük szerint ez az egész a tudományos szféra elvállalatosodásának, a piaci szemlélet térnyerésének köszönhető, ahol már valójában nem is az számít, milyen minőségű az előállított termék (lásd: publikáció, kutatási anyag stb.), mert az a lényeg, hogy 1) benne van-e a rendszerben, és ha igen, akkor 2) mekkora idézettséget és/vagy impakt faktort hoz. Vagyis már tökéletesen mindegy, ki mit csinál, a lényeg, hogy szorgosan dokumentálja mindezt. Rengeteg összetevője van mindennek, és a két tudós The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed című tanulmányukban, amiből később könyv is készült, részletesen bemutatják, hol csúszik el ez az egész történet. Először is, ott a publikációs kényszer: “publikálj, vagy pusztulj”, vagyis minél nagyobb szövegkorpuszt állítasz elő, annál menőbb vagy, ha máshogy nem is, legalább kvantitatív szempontból. Sajnos az adminisztratív rendszerek egyelőre ezt a szempontot preferálják. Aztán ott van az egyetemi-felsőoktatási környezet átalakulása: pontosan olyan ma egy ilyesféle intézet működése, mint egy nagyvállalaté, és egyre inkább azok a szempontok is érvényesülnek mind strukturális, mind pedig (borzasztó még leírni is) termelési oldalon. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az oktatók (akiknek ugye kötelességük kutatást végezni és konferenciákon előadni, publikálni az oktatási és oktatás- valamint tudományszervezési feladatokon túl) éppen olyan stresszesek, mint a multik túlóráztatott dolgozói.

Mielőtt még valaki rákezdene a “végre ezek is dolgoznak” mantrára, jelzem: szívesen megmutatom, hogy telik egy-egy napja az átlagos oktatónak, de talán már a fenti, nem is teljes feladatlistából is látható, hogy az elvégzendő munka korántsem egyirányba tart, mivel a részfeladatok sok esetben egymást gátolják mintsem elősegítenék. (Szóval nem, nem azzal van a baj, hogy dolgozni kellene.) Mondjuk ki: az egyetemet nem arra találták ki, amire ma használjuk. És azt se legyünk restek kimondani: nem véletlen, hogy van baj bőven. Nem, nem azzal van baj, hogy haladni kell a korral: finoman emlékeztetnék arra, hogy éppen az egyetem egy társadalmi közegben, ami előrefelé rohanna (kutatás, gondolkodás stb. tekintetében). Azzal sincs baj, hogy a változó (társadalmi és piaci) környezetre valamilyen szinten reagálnia kell egy ilyesféle intézménynek. De azzal már baj van, amikor olyanná akar válni, mint egy piaci szereplő. Nem ez a feladata ugyanis.

Berg és Seeber valójában egy kétségbeesett kiáltványt fogalmaz meg, amiben a “slow” jelenségét veszik követendő létmódként. Bár a slow jelentése “lassú”, a szó maga az eredetileg “slow food” mozgalom által megfogalmazottakra utal, akik azt mondták ki, nem járja, hogy csak úgy bedobáljuk a junk foodot a szervezetünkbe, mert egyrészt nem is finom, másrészt káros is, szóval gyakorlatilag érthetetlen az egész. Adjunk időt az étkezésnek, éljük meg a gasztronómiai csodákat, és ettől sokkal jobban leszünk mind fizikailag, mind pszichésen. Idealista elképzelésnek tűnik, csakhogy kiderült, működik. Ezt az elvet aztán az élet megannyi területére adaptálták (lásd Carl Honoré kitűnő összefoglalóját, a Slow — A lassúság dicsérete c. kötetet), és kiderült, nem csupán egy alternatív, hovatovább produktivitást gátló hóbortról van szó (lásd: az üzleti világ, sőt, jelen korunk majd’ minden aspektusa megköveteli a gyorsaságot, aki lemarad, hoppon marad, vagy haszontalanná válik), hanem pontosan az ellenkezőjéről: azok, akik magukévá teszik a slow elveit, jobban megélik életük megannyi helyzetét, többek között a munkát is, kreatívabbakká, stabilan jól teljesítőkké válhatnak, megbízhatóbbak és nem utolsó sorban kevésbé stresszesek lesznek. Nem csodaszerről van szó, csupán egy olyan életszemléletről, ami megfontoltabb, átgondoltan priorizálja a teendőket, és ezáltal hatékonyabb és “lassabb” lesz.

Egyetemi kontextusban ez például ott jelenne meg, hogy az oktatók ésszerű, teljesíthető terhelés alatt állnának, világos követelményekkel szembesülnének, és a minőségi munkával lehetne előrejutni. Másrészt a stressz visszaszorítása az oktatás minőségében jelentene pozitív változást, ami pedig a hallgatóknak lenne óriási változás (Berg és Seeber egyébként a hallgatói stresszről készült felmérésekből kiindulva bizonyítják, hogy a jelenlegi felsőoktatási környezet mennyire velejéig elhibázott koncepció mentén szerveződik, és ebből a jelenségből vezetik le aztán az oktatói példákon át teljes rendszerkritikájukat). A szerzők nem múltba révedő, nosztalgiától elvakult idealisták: a szöveg nagyon is a máról és a jövőről szól, a tudatos tervezésről, hatékonyságról, haladásról. Csak épp azt hangsúlyozzák, ebben a fene nagy progresszióban nem kellene felőrlődni, és feladni mindazt, amiről az egész universitas szólt, szól, és… remélhetőleg szólni fog. A kutatóknak-oktatóknak hagyni kell, hogy azzal foglalkozzanak, amire képezték őket, és ne azzal töltsék idejüket, amihez — valljuk meg őszintén — nem csupán nem értenek, de nem is az ő feladatuk lenne. Magyarázza meg valaki, miért jelent előrelépést az, ha a rákkutató az interneten keresgéli naphosszat, ki és hol hivatkozott valamely írására, hogy az összekalapolt információt utána rendszerezze egy idiótán kialakított tudománymetrikai rendszer számára, hogy utána egy másik, még idiótább rendszerre történő átvitelnél kezdhesse elölről az egészet, majd mindegyik valami eltérő értékelést adjon ki a végén, ami vagy egy tökéletesen értelmetlen szám, vagy még az sem. Értékes időt és energiát vesz el az, hogy úgy tekintünk az egyetemre és a benne dolgozókra, mint egy nagyvállalat osztályaira és munkatársaira: jelen pillanatban ugyanis úgy állunk, hogy adminisztrál az adminisztratív dolgozó, és adminisztrál a nem adminisztratív dolgozó is. Csak vajon ki kutat? Ki oktat? Kinek van ideje összeszedni a gondolatait, hogy értelmes és értékes publikációval rukkoljon elő? Én Berggel és Seeberrel vagyok: lassítsunk, jó?

Standard