egyetem, politika, pszichoanalízis

Lacani intervenció a CEU-ügy kapcsán

A címből már sejthető, hogy itt bizony okoskodás következik, de az ember egy idő után belefárad az aktuálpolitikai dimenziók fésülgetésébe, a süket fülek megnyitási kísérleteibe, és az elkeseredettségbe, és olyankor hátrébb lép egy picit, menekülni kezd olyasmibe, ami valamiképp meg tudja menteni még éppen ép elméjét. A pszichoanalízist meg speciel eleve pont erre találták ki. Nem hinném, hogy minden aspektusában stimmel a kontextus, nem is akarom ezt sugallni sem, de azért utazzunk kicsit vissza az időben, úgy 1968-ba, Párizsba, ahol Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus az éppen az utcán masírozó diáksereg kiállásának hatására egy új megközelítéssel állt elő, amit majd egy évvel később mutatott be: a híres-hírhedt négy diskurzus modelljével. A diskurzus ebben a közegben társadalmi kapcsolódást, köteléket jelent, ami persze valamiféle nyelvi kifejeződésbe burkolózik. Bár nyilvánvalóan pszichés tematikába illeszthető ez a modell (az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos akkor igen gyakorta tárgyalt problémákat hivatott részben feloldani), úgy tűnik, iszonyatosan pontosan rezonál a jelenlegi Lex-CEU problémakörre, elég ha már csak az elnevezéseket sorra vesszük: a Mester, az Egyetem, a Hisztérikus, és az Analitikus diskurzusai alkotják a négy dinamikát.

Borzasztóan fájón leegyszerűsítve (és már eleve a jelen helyzetre reflektálva), a Mester diskurzusa az uralkodás, a hatalom kiterjesztésének, a dominanciának a diskurzusa, amit Lacan a hegeli úr-szolga dialektika fordításaként értelmez. Az Egyetem diskurzusa egy “objektív” tudás szolgálatában mondja a magáét, melyben ugyanúgy rejtve van valamiféle Mester diskurzus, de céljai és orientációi egészen mások, mivel alapvetően a feltételezett legteljesebb tudás megszerzése és kinyilatkoztatása a feladat. A Hisztérikus diskurzusa az uralkodó Mester diskurzusával szembeni ellenállás szimptomatikus kifejeződése, ami így tehát egyfajta ellenállást jelent. Az Analitikus diskurzusa pedig az uralkodó Mester diskurzus szándékos felforgatása, aláásása, szubverziója. Bár nyilván analitikai eszközként is magyarázhatnánk ezt a négyest, de azért, gondolom, elég nyilvánvaló a behelyettesítés logikája: a Mester diskurzusát testesíti meg a Kormány működése és propagandája, amely az élet minden területére igyekszik betörni, minden aspektust hatékonyan tematizálni és dominálni akar, mellyel saját hatalmát kívánja erősíteni és kiterjeszteni. Az Egyetem diskurzusát felesleges magyarázni: a lacani diagram is világosan mutatja, hogy épp a Mester diskurzussal ellentétes, hiszen megveti és elveti mind a hatalom, mind pedig a politikai diskurzus elsőbbségét, a tudást, az objektív értelmezést részesítve előnyben. Talán nem ez jelenik meg abban, ahogyan a Kormány kommunikációját kommentálják az alapvetően tudományos pozícióból megszólaló oktatók? Tökéletes az egymás mellett való elbeszélés, hiszen két egymással gyökeresen szembenálló diskurzív irány ütközik meg. A Hisztérikus pozíciója a jelenkori ellenzék, amely hangot ad, tiltakozik, jelez, de diskurzív szempontból nem tud olyan erőt képviselni a Mester/Kormány dominnanciájával szemben, ami megakasztaná azt. Végül az Analitikus pozíciója, talán a legradikálisabb mind közül, ha másért nem, akkor azért, mert az összes diskurzust koordinálni és értelmezni képes, a tüntetőké ebben az esetben, akik már nem szimptomatikusan, hanem konkrétan a Kormány hatalmi gépezetének szubverziójára vállalkoznak.

Ahogy az a lacani koncepcióban lényeges, miszerint a négy diskurzus csak egymás relációjában értelmezhető, jól kidolgozott dinamikában kontextualizálva, úgy a CEU körül kialakult helyzetben is fontos, hogy e négy modell miként ütközik meg, vagy épp támogatja egymást. Mivel pszichoanalitikus értelemben az igazi ágencia mégis csak az Analitikus pozíciójához köthető, nyilvánvaló, melyik az a diskurzus a négy közül, amit Lacan a leghatékonyabbnak, legerősebbnek, és etikai értelemben a leginkább legitimnek gondolt, és ha valóban politikai elemzést kellene eből a szempontból végrehajtani, egészen egyszerűen eljuthatunk addig a következtetésig, hogy bizony a tiltakozók oldalán áll a diskurzív modell (nem mintha ez bárkit is megnyugtatna, vagy bárkinek is erőt adna). Mindez persze, hangsúlyozom, csupán leegyszerűsítése egy egyébként rettenetesen bonyolult, variábilis rendszernek, de azért jól láthatóan rímel mindarra, ami épp most zajlik körülöttünk. És hogy legyen még valami apropója: ezt az elméleti modellt CEU-s hallgatóként, a CEU egyedülállóan kiváló könyvtárában olvastam anno, mert akkor hazánkban egyedül ott sikerült megtalálnom mindazt, ami a további kutatásaimhoz alapvetően szükséges volt. Sosem gondoltam, hogy épp a CEU kapcsán nyer méginkább értelmet mindez. #istandwithCEU

Standard