blog

Kulturális jövőkép

Magyarország mindig is mellet domborít, ha hírességekről, elszármazott, és külföldön befutott emberekről, találmányokról és úgy általában valami sikerről esik szó, és mellet domborít akkor is, amikor kulturális örökségünk egyedülálló mivoltát említik meg éppen valahol a vilgágban. Attól eltekintve, hogy mindig akkor vagyunk baromi büszkék valakire/valamire, amikor már nem itthon van (elüldöztük, ellehetetlenítettük, kinyírtuk – és lám, a híres-hirhedt ungarische survivor még a jég hátán is… ez aztán a hungarikum!), még majdnem rendben is van mindez, csakhogy egyrészt nem tudjuk, mit is kezdhetnénk a fene nagy kulturspecifikumunkkal, másrészt halvány lila gőzünk sincs arról, hogy mindezzel merre is szeretnénk tartani, milyen kulturális közegben kívánjuk definiálni magunkat, hogy szeretnénk megmutatkozni. Lásd Pécs esetét, ahol minden nap komorabbnál komorabb kilátásvázlatok röppennek fel az egyébként hihetetlen kiugrási és megmutatkozási lehetőségként emlegetett projekt vonatkozásában. És most az ÉS-ben közölt interjú hollandia kulturális attaséjával, Jan Kennis-szel egy külső, de figyelmes szemlélődő összefoglalásával szembesít bennünket saját hülyeségeinkkel. Már megint.

Kennis szavai szerintem jóval túlmutatnak az interjú témáján, a kultúrán, és átfogóbb értelmű, mint azt a jó hollandus gondolja:

Nem látok olyan kulturális jövővíziót, amely felé az ország, illetve egy-egy városa törekedne. Helyette – egyfajta automatizmusként – egy minőségileg korrekt, de kicsit idejétmúlt hagyomány folytatódik. A Budapesti Tavaszi Fesztiválnak például mai formájában semmi köze semmiféle jövővízióhoz. Ahhoz ugyanis nem elég nagy pénzekért ismert neveket összevásárolni, amelyek aztán minden különösebb összefüggés nélkül összeállnak valamivé, amit fesztiválnak nevezünk. Egy ilyen rendezvénynek arról kellene szólnia, hogyan képzeli el Budapest a következő tíz-húsz évben önmagát. Fel kellene tennie önmagának a kérdést: mivé váljon a jövÁµben Budapest? A modern design, vagy a mai színházművészetek, vagy valami más művészeti ág központjává? Magyarországon nem állítanak fel alternatívákat a jövőre.

Nem bizony. A baj az, hogy az élet majd’ minden területével kapcsolatban elmondhatjuk ezt magunkról. Péccsel kapcsolatos megjegyzése minimum megvilágítja a problémát:

… legalább ilyen súlyos probléma a provincializmus. Sokszor az az érzésem, hogy a pécsi döntéshozóknak halvány fogalmuk sincs arról, mi történik a világban. Meg sem fordul a fejükben, hogy Pécset, ha európai kulturális főváros akar lenni, Barcelonához vagy Sevillához mérjék. Mintha számukra – bocsánat a kecskemétiektől! – Kecskemétnél véget is érne a világ.

cinikus mosolyra húzzuk paprikás ajkunkat, miután elmajszoltuk a nyereg alatt puhított husikát, és sunnyogunk még egy-kettőt lefekvés előtt

És tényleg: véget is ér. Merthogy minderre legyinthetünk, hogy “igen, igen, tudjuk mi nagyon jól, hogy mi a gond, és hogy változtatni illenék” – de a felelősség így sokkal nagyobb is: ha tudjuk, vajon miért nem csináljuk? Szabadkozzunk még egy-két generációnyit, vagy belássuk végre, hogy generációváltás ide vagy oda, semmi nem változik? Vagy belátjuk, cinikus mosolyra húzzuk paprikás ajkunkat, miután elmajszoltuk a nyereg alatt puhított husikát, és sunnyogunk még egy-kettőt lefekvés előtt? Mert az nagyon megy nekünk. Ez az igazi hungarikum! Kérdezhetnénk persze, hogy miért olyan fontos a kultúra kérdése, miközben mindennapos egszisztenciális problémákkal küszködik az ország nagyobbik fele. A válasz hihetetlen egyszerű: azért, mert egy és ugyanazon kérdés más és más aspektusáról van szó.

Ideje lenne dűlőre jutnunk magunkkal – ezt az üzenetet hordozza az interjú, és egyfajta figyelmeztetés, amolyan Publius Hungaricus módra, ahogy a Kultplay szerzője rávilágít nagyon helyesen. Én csak attól tartok, hogy hirtelen felindulásból jól egyetértünk a holland úriemberrel, aztán… marad minden a régiben. Így megy ez.

Standard