film

Kondenzcsík mentén

Egek ura Ha valahogy magyaráznom kellene, mi alapján adom a voksom egy filmre, és mi alapján szapulok másokat (jellegzetesen konzekvencia nélkül), akkor talán úgy lehetne megközelíteni a kérdést, hogy azok a filmek tudnak megfogni, azok tudnak meggyőzni, elvarázsolni, “megvenni”, amelyek a lehető leghétköznapibb, legbanálisabb cselekménysort, pillanatot is úgy tudja megragadni és feldolgozni, hogy többé nem tudok a korábbi módon viszonyulni hozzá, mert szükségszerűen megváltozik maga a cselekmény/pillanat is a reprezentáció okán. Ezen gondolkodtam, amint George Clooney módszeresen pakolja a bőröndjét, ahogy húzza a zippzárt, ahogy egy táncba illő mozdulattal piruettre invitálja a csomagot. Jason Reitman rendező nem alkalmaz semmi CGI-effetet, nincs digitális kamera, amely a zippzár fogainak összekapcsolódását futattja le a szemünk előtt: kizárólag a vágás eszközével élve tud egyszerre komikus és végtelenül lendületes kontextust varázsolni, ami még magát a szájbarágós ismétlést is teljesen feleslegessé teszi. Reitman atmoszférája pedig nagyban kedvez a színészeknek is, akik visszafogott, ám rendkívül pontos játékkal hálálják meg az előkészítést, és a nagy rohanásban, a rideg, embertelen környezetben képesek embereket formálni egy-egy rezdülésükkel.

A történet meglehetősen egyszerű, ám korántsem együgyű: Clooney karaktere céges átszervezéseket bonyolít, magyarul elutazik bárhová csak hogy a főnök helyett kirúgja az alkalmazottat. Pontos menetrend szerint éli az életét, ami persze zéró élet, minthogy folyamatosan tranzit zónában tartózkodik, otthona tulajdonképpen megkülönböztethetetlen az uniformizált szállodai szobák rengetegében, egy pillanatra nem is értjük mi is történik, amikor úgymond hazaér. Mi történne, megy tovább. Madarat tolláról, és lám, össze is fut kifinomult nárciszként önnön női tükörképével (Vera Farmiga), akiről már az elején sejteni lehet, hogy valami nem stimmel, hiszen bár állandóan úton van, valahogy hiányzik belőle az a csendes, módszeres gépiesség, ami Clooney alakítását jellemzi. A helyzetet ráadásul bonyolítja a digitális megoldásokat preferáló friss seprűként söprögető, és imígyen Clooney életét (pardon, munkáját?) közvetlenül veszélyeztető új munkatárs (Anna Kendrick), aki a költségcsökkentés zászlaja alá szólítja kollégáit és főnökét – utóbbi természetesen kitörő lelkesedéssel támogatja a folyamatot. A szkeptikus Clooney, a régi, ám hatékony bútordarab persze nem adja könnyen magát (azaz életét, vagyis munkáját?), és turnéra viszi az ambíciózus ifjú kollégát, hadd lássa, miért nem lehet Skype-on keresztül elbocsátani valakit. És ez az a pillanat, amikor a rutinszerű gépiesség álcája apró, cizellált, emberi formulákkal színesedik, felfeslik az embertelen, kifogástalan uniformis, és Clooney figurája a legérzőbb arcát mutatja fel – mindezt persze a professzionalizmus részeként, de megdöbbentő mélységekig merülve. A neurotikus nárcisz hirtelen analitikussá válik, és magabiztos kollegináját irányítva igyekszik rámutatni a másik fél rezdüléseire, az embertelen pillanat emberségére, arra a pindurka összetevőre, ami miatt a digitalizált, képernyőn mediált beszélgetősdi egyszerűen nem járható út.

Becsületére legyen mondva mind rendezőnek, mind színészeinek, egyikük sem próbálkozik túlzásra játszani, nincs szájbarágás, nincs agyon esztetizált témakezelés, nincs szenvelgés, és a moralizálás is minimális hangsúlyban vagyon jelezve – kitűnő arányérzékről tanúskodik mindez. Nem véletlen és teljesen megérdemelt a jelölésáradat, amely a filmet övezi, és csak sajnálni lehet, hogy eleddig nem sikerlült díjra váltani némelyiket. Persze elképzelhető, hogy a minimál sztorit az azt megillető stílussal megjelenítő csendes cselekményesítésnek köszönhető az, hogy a nagyobb hullámvölgyektől, eget verő fordulatoktól mentes történet az oka annak, hogy a film iránti rajongás is inkább csendesen monoton, mint kirobbanó vagy elsöprő.

Standard