film

Kinek és minek – egyél, szeress és imádkozz, hogy valaki megnézze

Furcsa dolog azzal kezdeni egy alapvetően pozitív, feltöltődésre sarkalló intencióval készült alkotásról írni, hogy tulajdonképpen semmi pozitívat nem tudok mondani. Lelkiismeret furdalásról nincs szó, mert ehelyütt nem egy olyan filmről van szó, amely megpróbálta ugyan a hozzáadott értéket felmutatni, csak a csetlés-botlás nem engedte ezt kifejezésre juttatni – itt ugyanis az elejétől kezdve egy házi feladat jelleggel bemutatott kötelező körről van szó, amit jobb érzésű szakember ki sem ad a kezei közül. A regényként nagy sikerű, Elizabeth Gilbert által elkövetett Eat, pray, love, azaz Ízek, imák, szerelmek (mily furcsa is a magyar nyelv, hogy az eredetileg cselekvés orientált angol címet passzív, a cselekvőtől eltávolított főnevekké silányítja – nincs gond egyébként, ugyanezt teszi Hollywood is, ami már csak azért is furcsa, mert ugye az álomgyári portékák elvileg alapvetően cselekményközpontúak) egy vívódó nő spirituális felépülését mutatja be, azt, ahogyan kilép megszokott és beszűkült világából, és elindul egy éves útjára, amelynek végére azt a célt tűzi ki, hogy megtalálja önmagát. Tegyük félre az ilyesféle lőzungokkal teli mondások iránt megnyilvánuló görcseinket, ám legyen, de ha már filmről van szó, akkor tessék velem elhitetni, hogy ez így menni is fog, Hollywood vesse be diegetikus kung-fu-ját, kápráztasson el, hogy úgy mondjam, etesse meg velem, szerettesse meg velem, hogy imádkozzak a folytatásért. Mondanom sem kell, a dolgozat elégtelenre sikerült. Elaludtam ugyanis.

Nagyjából ott kezdtem fanyalogni magamban, hogy sem a Julia Roberts által alakított főhősnő, sem a környezete nem rendelkezett semmiféle karakterizációval, ennek megfelelően motivált sem lehetett senki. Innentől a folyamatos sekélység jellemezte a meglehetősen bő lére hagyott cselekményt(elenséget): üresjárat üresjárat után, szépelgő kompozíciók –  Mr. Richardson valószínűleg a vakációt ígérő külsők miatt vállalta el ezt a vállalhatatlant, és nem is igazán illik ide az, amit ő képileg egyébként szokásosan bravúrosan művel. Itt a kép eleve idegen test a diegézisben, ami egy film esetén mondjuk nem előnyös alap.

A hosszúra nyújtott, rétestésztára hajazó történetvezetés nélkülöz mindenféle szándékot arra nézvést, hogy legalább a legzavaróbb sztereotípiákat ne tolja a néző arcába, pláne ne építse bele az elbeszélésbe, mint látszólag szerves részt (mert ugye elvileg minden nüansz elősegítheti a protagonista előbbrejutását – egy frászt!), ugyanis a gyengére sikerült turistaútra jellemző jegyeket felvonultató mutatványnak nem tesz jót ez sem. Egy magával kezdeni mit sem tudó, ezért többnyire vigyorgó vagy pityergő Javier Bardem sem segít az egészen – egyszerűen valószerűtlen a jelenléte is. Feszengés, talán ez lenne a legmegfelelőbb érzés a film kapcsán: mintha összetrombitáltak volna egy csapat sztárt filmkészítő oldalon, és a kezükbe nyomták volna (a csekk mellé) ezt a vállalhatatlan forgatókönyvet – no de ki ne utazna Balira forgatni, ha még meg is fizetik érte? Értem én, csak az ilyesféle utazgatásokat tartsuk meg a rokonok és szomszédok untatására – nagy vászonra semmiképp ne küldjük. Sajnálatos félreértés ez a film.

Standard