digitális, könyv

Kiadók kontra saját kiadás: mit hoz a digitális korszak?

Egészen nagyra felfújt lufi kezd formálódni annak folyományaként, hogy egyrészt az ismert szerző, Seth Godin úgy döntött, faképnél hagyja kiadóját, és a jövőben saját kiadásban fogja megjelentetni könyveit, másrészt pedig a The Guardian hasábjain Ray Connolly is amellett érvelt, hogy bizony a jövő Godin útját látszik favorizálni. A Techcrunch-on Paul Carr egészen érthetetlen kirohanást intézett nevezett szerzőkkel szemben, míg ugyancsak a The Guardian oldalain válaszol jóval higgadtabban Ursula Mackenzie – a lényeg persze az ő nézőpontjukból az, hogy a kiadókra és szolgáltatásaikra soha nem volt nagyobb szükség, mint most. Egyrészt az ilyen viták parttalanok, hiszen illene az egyes szerzők helyzetét megítélni – hiszen mondjuk éppen Godin nem az a figura, akit nagyon sajnálni vagy temetni kellene szerintem, nagyon jól meglesz ő kiadó nélkül is, mások meg nyilván belebuknak az efféle vállalkozásba. A kiadók elleni meglátások arra irányulnak, hogy ezek az intézmények – többségük legalábbis – egyszerűen nem tart lépést a korral, és fogalmuk nincs arról, hogyan kezeljék a digitális korszakot: ebben szerintem van valami, jómagam is tudnék rögtön jónéhány olyan kiadót említeni, ahol kifejezetten rettegnek, ha valaki kiejti a száján azt a szót, hogy ebook. Márpedig ha nincsenek tisztában a jelen (és a közeli jövő) kihívásaival, és nincs ezekre valami működő válaszuk, akkor tényleg redundáns a jelenlétük. Az ellenérv persze rögvest a szakmaiság, a kapcsolati rendszer, a terjesztés, a profi szerkesztés, vagyis egy olyan bejáratott és minőséget produkáló intézményesített rendszer, amely például Paul Carr szerint a könyvek megítélését is előbbre viszi, hiszen ha egy jól bejáratott nevű kiadó logója szerepel a könyv borítóján, mondja, egészen biztosan többen vásárolják, több felkéréshez jut a szerző, mintha saját maga botladozna a szerkesztéssel és a terjesztéssel. Ráadásul az ember nem tudja saját magát szerkeszteni rendesen – ott vannak mindjárt az elütések, fogalmazásbéli problémák, stb.

Nem lehet és nem is kell igazságot tenni véleményem szerint, egész egyszerűen el kell fogadni, hogy vannak, akiknek kifejezetten jó, ha egy kiadói apparátus alájuk dolgozik, van, akit kifejezetten zavar és hátráltat, ha minden új tervét hosszú procedúrán kell keresztül verekednie, mire a tizedrésze megvalósulhatna. Nagyjából szemléletbeli ellentétről van itt szó tehát, hiszen a felsorolt, szakmainak mondott érvek és ellenérvek sok esetben mindkét oldalról elég triviálisak, néhol pedig idejétmúltak. Ugye senki nem gondolja komolyan például, hogy a szerző nem tud a saját kéziratán végigfuttatni egy helyesírás ellenőrzést? Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy csak azért, mert saját kiadásban jelenik meg valami, nem lehet a szöveget szakmai ellenőrzésnek alávetni? És persze ugye azt sem gondoljuk komolyan, hogy a kiadónak ne lenne érdeke minél hamarabb korszerű módon megjelenni és eladni a portékát, vagyis nem a szerző hátráltatása céljából dolgozik úgy, ahogy?

Ott van aztán az ütőkártyának vélt bevétel, jogdíj és szerzői jog kérdése: a kiadók azzal érvelnek, hogy ők képesek maximalizálni a bevételt, így a szerző biztos lehet a nyereségében, és ugye a jogi osztály mindig azonnal a védtelen szerző védelmére kel, amint jogsértést fedez fel. Minderre persze az önállósuló szerző azt mondhatja, a szerzői jog kérdése már most is elavult jogi keretek között működik, inkább fordul a Creative Commons-hoz, vagy esetleg kifundál valami mást egy ügyes ügyvéddel. Saját szemszögből nézve, tudományos szférát megcélzó kiadványok tekintetében azonban a legtöbb kérdés egyértelműen irreleváns. A pénz ebben a szektorban sok esetben csupán kiadási támogatás formájában jelenik meg – egyetemi jegyzetekből, szakmai publikációkból nem lehet meggazdagodni. Mivel szakmai közönségre számít a tudós szerző, így nem engedheti meg magának azt, hogy ne legyen szaklektor, aki értő szemmel ellenőrzi a szöveget – tehát ez a tényező is kilőhető a listáról. Szerzői jog tekintetében pedig kiadóval vagy anélkül sem tiszta vagy reménykeltő a helyzet – ezt az egyre sokasodó, szabadabb licensz alatt kiadott könyvek is jelzik.

Marad a marketing és a terjesztés kérdése: vajon tényleg képes-e egy szerző saját könyvét megfelelő hatékonysággal helyzetbe hozni? Vajon képes-e, egyáltalán van-e lehetősége olyan kampányt kifundálni, amellyel a lehető legtöbb embert megcélozza a bekalibrált célcsoportban? Ha erre a válasza pozitív, egyáltalán nem látom be, miért lenne baj, hogy valaki ezt az utat választja. Ha a válasz negatív, akkor sem feltétlenül van szükség egy teljes kiadói apparátusra, de tény, hogy szakmai segédletre költenie kell. Más esetben jobb a kiadóval szerződni, még ha a szabadságról le is kell mondani.

Nekem személy szerint nagyon meggyőző és követendő mód az a hibrid megoldás, amit népszerűbb szegmensben Cory Doctorow, tudományos szegmensben például Lev Manovich követ. Doctorow jelen van ingyenes kiadásokkal az interneten: eldöntheti az olvasó, hogy ezt választja, vagy inkább megveszi a könyvesboltban a kiadó által terített könyvet. Manovich pedig egy egészen egyedi megoldáshoz folyamodott: a kiadójának leadandó kéziratot ingyen letölthetővé tette, így egyrészt az érdeklődők megírhatták neki észrevételeiket, javításaikat, javaslataikat, másrészt megmaradt a kiadói háttér is a nyomtatott verzió terjesztési problematikáját kezelendő – mindenki jól járt. Mivel a disszertációt nem a fióknak írtam, engem is nagyban foglalkoztat a kérdés, úgyhogy rágódom folyamatosan rajta egy ideje – jelen pillanatban a hibrid megoldás tűnik a legkielégítőbbnek, amit viszont nem tudom, a honi kiadók hogy fogadnának.

Standard