film

Kétségtelenül indokolatlan

Beyond a Reasonable Doubt Ha valaki remake-et készít, azzal kétféle célja lehet: vagy pénzt akar kicsiholni egy új nézőgenerációból a korábbi alkotás szélárnyékában utazva, vagy át akarja értelmezni az előd tematikáját, netán formanyelvét, esetleg egyszerűen a történetet, vagy – és nyilván ez a legritkább eset, mert ehhez már bizonyos fokú átgondoltság is dukál – mindkét cél ott lebeg a filmkészítő szeme előtt, mert mondjuk ambíciózus. Mindez hatványozottan igaz, ha egy filmtörténeti jelentőségű alkotásával próbál szerencsét korunk rendezője, és teszem azt éppen Fritz Lang Kétségtelenül indokolt című drámáját kaparja elő. Peter Hyams nem kevesebbre vállalkozott tehát, mint hogy Lang klasszikusát a jelenbe helyezve apróbb kontextuális váltással “updaptálja” – sajnos maximum a lelkesedésre futotta, mert a film anélkül sem igazán maradandó élmény, ha nem hasonlítgatja az ember az 1956-os eredetivel, mert azon túl, hogy vélhetően a költségvetés nagyobb hányadát felemésztő Michael Douglas egymaga csupán két mondat hanglejtésével lemos mindenkit a vászonról (jaj, elnézést ezért az épületes képzavarért, de nem lehet ezt rendesen elmondani), sajnos többre nem futotta. A cselekményt kapkodás, esetlegesség jellemzi, olyan, mintha forgatás közben kellett volna kifundálniuk, hogy mire van pénz és mire nincs, és ennek megfelelően gyártották volna le az egyes jeleneteket, amelyek így mind intenzitásukban, mint ritmusukban kifejezetten amatőr hatást keltenek, súlytalanok, eltévedtek.

Egy diegézis felépítésekor az sem mellékes továbbá, hogy a háttér, a környezet, az egyes karakterek előtörténete, fiktív életrajza milyen aprólékosan van kidolgozva, pláne akkor nem, ha az egész történet egy olyan apróságon múlik, amelyet ez a bizonyos előkészítés hivatott a szemünk illetve a karakterek szeme elé tolni. Nos, Hyams elégtelenre teljesítette ezt a rendkívül fontos feladatot: olyan pofátlanul 90-es évek városi televíziós stílben mutatja meg a Pulitzer-díjasnak tálalt riportanyagot, amin végül hősünk elbukik, hogy az ember legszívesebben visszakérné a jegy árát, minthogy ennyire hülyének nézik. Douglas mellé a Született feleségek latin szeretőjét, Jesse Metcalfe-ot kérték fel a kulcsfontosságú szerepre, amelyben meg kellene győznie mindenkit ártatlanságáról és igazságérzetéről, de sajnos Metcalfe éppen annyira jó színész, amennyire egy sorozat néha felbukkanó kerészeként (vagy később étteremtulajaként) még feltétlenül muszáj, és valami förtelmesen ocsmány és izzadságszagú erőlködést produkál – nincs az az agyalágyult néző, aki szimpatizálni tudna vele, márpedig a történet sikere semmi máson nem múlik. Kár ezért az egészért, pláne a drága filmszalagért.

Standard