film

Kétségtelen kételyek

Kétely A dráma illetve színház és a film viszonya az uralkodó adaptációelméleti meglátások szerint minden problémát nélkülöz, hiszen például a dialógus ürügyén rokon művészeti ágak, így nagyon nem is lehet mit beszélni róluk. Ha ezt így gondolja valaki, akkor talán John Patrick Shanley munkája némi kételyt ébreszthet benne, hiszen az igen sikeres színpadi mű még a felvonultatott színészóriások prezentálásában sem tud filmként funkcionálni. Attól ugyanis, hogy a színpad kötött belső képeihez képest beiktatunk (egyébként teljességgel funkciótlan, így felesleges) külső snitteket, még nem tágítottuk a teret, még nem lesz film a leírtakból. Pedig Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman hihetetlen jól formálják meg a konfliktust generáló szerepeket, minden pillanatuk kitűnő alakítás, ám a kamera nem tud elszakadni a “filmre vett színház” alapvető formai sutaságaitól. Nem elég ugyanis a téma körül való lebzselés, nem elég felmondani a (vélhetően) traumatikus tartalmaktól hemzsegő szöveget, és nem elég egyetlen, hangsúlytalanul megmutatott momentumra alapozni egy egész problémát. Az nagyon jól látszik, hogy a Kétely kitűnően működik drámaként, de sajnos ebben az is benne van, hogy minden erénye ellenére sem képes filmmé válni. Hiányzik a vágás, a formanyelv, az atmoszféra megteremtése. Tetszik, nem tetszik, a dráma és a film közötti rokonság csak felületes, és ha jobban megkapirgáljuk, kiderül, vajmi kevés köze van egymáshoz a kép reprezentációs mechanizmusnak. Shanley állítólag foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő rendezhesse a filmet, és hogy egy szó nem sok, annyi változást sem engedélyez a dráma szövegéhez képest (tagadja ezeket a pletykákat, de kit tudja…). Ezzel egyébként el is döntötte a dilemmát: vaskalapossága, a progressziót elvető munkamorálja feloldja a film által indukált kételyt.

Standard

One thought on “Kétségtelen kételyek

  1. Pingback: Egye meg a főztjét! · DragonWeb

Comments are closed.