fotográfia

Képszerkesztési alapok: azonnal Instagram-sztár akarok lenni!

Alise Tifentale mondja, hogy minden fénykép (az analógra is értendő) alapvető törekvése a “kedvelhetőség” (likeability), és ezért gyakorlatilag minden kép megszületése pillanatától kezdve kompetitív, hiszen a figyelemért, a kedvelhetőségért verseng más képekkel. Ha az Instagramra vetünk egy pillantást, talán rögtön szembeötlik, hogy nem véletlenül szívecske a kedvelés szimbóluma (és nem a már jelentésváltozáson átesett hüvelykujj): pont ez a lényege a platformnak – kedvelhető képek sokaságát fogyasztani vizuálisan nap mint nap. Viszont a naponta milliónyi feltöltött kép közül kitűnni és elnyerni mások kedvelését nem mindig olyan egyszerű, mint aminek tűnik, és hamar frusztrálóvá válhat a vállalkozás még annak ellenére is, hogy fontos észben tartani, hogy a platformon való érvényesülés nem feltétlenül egyenesen arányos a képek minőségével. Én magam inkább nyilvános galériaként használom az Instagram felületét, ahol a képek, amik valamiért tetszenek, tesznek egy próbát, és kiállnak a nagyvilág elé – hátha másnak is tetszenek. Ha nem, az sem baj, persze olyankor kíváncsi vagyok, miért nem működik. Ha igen, az meg óriási öröm – ott is meg kell vizsgálni, mitől működött jobban, mint más képek. Sok összetevője van ennek persze, de az első és talán legfontosabb kérdés a kép minősége. Hagyjuk egyelőre az algoritmust, a lájkok számát, a követők garmadáját, és készítsünk olyan képeket, amik tetszenek nekünk. Majd tegyük ezeket a képeket mégjobbá.

Ehhez nem árt, ha megismerkedünk a képszerkesztéssel – akár számítógépen, akár a mobilon. Vagy leginkább mindkettőn. A profik nyilván nem foglalkoznak a mobil felületekkel – vagy legalábbis kisebb mértékben, de amatőrként megvan ez a szabadságunk, szóval nyugodtan szerkesszük a képeinket a rendelkezésre álló legkényelmesebb felületeken, semmi bajunk nem lesz belőle. Pláne akkor, ha úton vagyunk, és Insta-függőségünk következtében azonnal meg akarunk osztani dolgokat – de azért nem mindegy, milyen minőségben, és persze a saját stílushoz is tartani kell magunkat. A kamera kiválasztásánál én fontos szempontnak tartottam, hogy valamilyen használható átviteli kapcsolat legyen a mobiltelefonhoz, és szerencsére az Olympus ezt biztosítja: amint megvan a kép, már át is lehet küldeni a jpg-t a mobilkészülékre, és indulhat a szerkesztés.

Én több applikációt használok (nincs egy tökéletes, illetve lehet, hogy van, de picit drága), másnak elég  egy is, vagy esetleg még több kell – ez tényleg attól függ, mit szeretne az ember elérni a képpel, mit szeretne kihozni belőle, és milyen alkalmazásokkal lehet megoldani mindezt. Most mobil applikációs gyorstalpaló következik, de nagyon lájtosan, vagyis azt is mondhatnánk, hogy épp annyira megyünk bele a szerkesztési lehetőségekre, hogy elkezdjünk elszakadni az automatikus beállításoktól.

Szeretek párhuzamban gondolkodni arról, ahogyan az ember a fényképezője automatikus beállításaitól távolodva egyre inkább átveszi az irányítást az elkészülő kép fölött, valamint az előre beállított szerkesztési módoktól elkezd elrugaszkodni és egyre sajátosabb látványt, képi világot igyekszik az utómunkában is megvalósítani. Ideális esetben aztán a kettő olyannyira összeér, hogy már a kép létrehozása előtt láthatod, hogy is fog kinézni az utómunkát követően az egész! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az egész a vizualizáció körül forog, vagyis akörül, ahogyan megtanulod látni a világot. Oda-vissza hat ez: minél inkább engeded, hogy másként láss, annál több mindent látsz meg, ami megint több variációt fog engedni, amitől megint sokkal többet és másként látsz stb. Szerintem addig jó, amíg ez a folyamat nem áll le, és mindig inspirálódni tud az ember akár a magában a fényképezésben, akár az utómunkában. Ja, és igen, szögezzük le: kell utómunka. Ahogy látni fogjuk, ez nem azt jelenti, hogy valami extrém képszerkesztési folyamatot kellene adoptálni, de igenis szükséges néhány alap lépés ahhoz, hogy kihozzuk a képeinkben rejlő potenciált. No és persze mivel amatőrök volnánk, ne feledjük, rengeteg hibát ki lehet javítani (és rengeteg másikat nem…).

Preset vagy nem preset?

Screenshot_20180804-115502

Filter/szűrő, preset, stílus – mindegy, hogy hívja az alkalmazás, amit az ember használ, a lényeg ugyanaz: előre beállított képmódosítások történnek egy gombnyomásra mindig ugyanúgy. Ennek két következménye van: 1) konzisztens lehet sok képet ugyanazzal a szűrővel módosítani; 2) hamar ráébredsz, hogy bizony nem minden képnek áll jól ugyanaz a beállítás. Ez amellett, hogy egyébként nyilván akár totál más képeket is készítünk, azért is van, mert a fényviszonyok változnak, néha másodpercről másodpercre is, és mivel a szűrők beállításai ún. globális beállítások (vagyis a kép egészére hatnak), ugyanazon szűrő egészen más eredményt tud produkálni két különböző képen. Mindez persze evidens, de azért jó emlékeztetni magunkat arra, hogy nagyon alapszintű szerkesztést lehet ezekkel az automatizált rendszerekkel elérni, és hamar meg lehet érezni a technika korlátait. A szűrők szuper jó dolgok egy amatőr fotósnak, mert nagyon gyorsan lehet olyan beállításokat eszközölni, amit a profik órákig tudnak finomítani. És pont ebben rejlik a veszély is: mivel nem látjuk pontosan, mit is módosít az algoritmus a képen, ezért nincs is felette túl nagy kontrollunk, és nagyjából fogalmunk nincs, mitől és hogyan is lett olyan a kép, amilyen. Persze a szűrő erősségét lehet variálni, némely applikációban egyes alapbeállításokba is bele lehet nyúlni, de azért ne álltassuk magunkat azzal, hogy egy szűrő frekventálásával máris megtanultunk képet szerkeszteni.

Sokat lehet azonban tanulni abból, mit is csinál egy-egy szűrő. Kontrasztot ad az eredeti képhez, vagy inkább “laposítja” a kinézetét, elveszi az éleket? Telítettebb színeket varázsol, vagy éppen tompítja azokat? Netán változtat a színek tónusán? Kiemeli a világosabb részeket, vagy épp elfedi azokat? Mit csinál a bőrszínnel? Hogyan emel ki bizonyos részleteket, és hogyan fed el másokat? Miután túlvagyunk azon a fázison, hogy szimplán tetszik egy-egy beállítás, érdemes utánanézni, miért is tetszik, mi az, amit pontosan csinál az algoritmus. Vannak olyan alkalmazások, amik engedik, hogy megnézd, pontosan milyen csúszkát merre is állított a fránya szoftver, de persze a legtöbbjük nem enged ilyen mértékű betekintést a varázsműhelybe. Kis gyakorlással, próbálgatással, sok-sok hibázással azonban rá lehet érezni, rá lehet jönni a trükkökre, érdemes bíbelődni kicsit az ilyesmivel is unalmas óráinkon.

Többféle megközelítés létezik, van, aki először a színeket szereti rendbe tenni, és utána lép tovább a fények és kontrasztok igazítására, van, aki pont fordítva kezd neki egy kép utómunkájának. Valószínű, hogy ez az algorimtus attól is függ, ki hogyan fényképez, és miképp exponál: vannak, akik tudatosan alulexponálnak bizonyos helyzetben, hogy a csúcsfényeket megőrizzék, így ők nyilván a fényekkel, az alapbeállításokkal fognak indítani, míg mások, akik valami “lapos” profilt használnak, hogy a lehető legteljesebb mértékben kontroll alatt tudják az utómunkában a kép minden részletét, a színekkel fognak kezdeni – ebben sincs szabály. Nagyjából azért egyetértés van abban, hogy hiba, ha nem dolgozunk kicsit a képeken, és hiba az is, ha túldolgozzuk őket. Már megint ez a fránya arany középutas izé.

Alapbeállítások

Screenshot_20180804-115608

Kezdjük most az alapokkal. Itt található a fényesség/fényerő, a kontraszt, a csúcsfények és az árnyékok, valamint néhány esetben (Lightroom, I’m looking at you) a fehérek és feketék, és még mások is. Ez az a rész, ahol a képed expozícióját tudod variálni: világosítani, kontrasztosabbá tenni, kicsit visszavenni a túl erős napfényt, hogy valami látszódjon az égboltból, vagy épp a sötét részekből visszanyerni valami vizuális információt. Általános szabály, pláne ha valaki jpg-t szerkeszt, hogy a kevesebb több: minél kevesebbet kell hozzányúlni az egyes csúszkákhoz/értékekhez, annál jobb. És most álljunk is meg egy szóra: jpg vs. raw. A jpg képek tömörített megjelenítést biztosítanak, ami azt jelenti, hogy az eredeti képinformációk egy része (a tömörítés mértékétől függően) elvész. Kamerától és szoftvertől függ, mennyi és milyen módon, de úgy kell elképzelni, hogy a kamera processzora a szenzor adatai alapján megvizsgálja, a kép melyik területén vannak hasonló értékek, és azokat átlagolja, így rengeteget nyerünk méret tekintetében, viszont sokat vesztünk részletekben, nüanszokban. A nyers, vagy raw fájl esetén nem vész el jelentős információ, viszont egy ilyen fájlt nem is tudsz feltölteni az Instagramra, mert ez pont arra van kitalálva, hogy utómunkával alakítsd és hozd ki belőle a lehető legtöbbet, vagyis használd ki mindazt a lehetőséget, amit a kamerád szenzora nyújt. Mobilon jelen pillanatban annak ellenére is el lehet felejteni a raw szerkesztést, hogy néhány applikáció támogatja azt (pl. Lightroom és Snapseed), mert egyrészt általában körülményes a telefonra juttatni ezeket, másrészt többnyire a saját raw formátumot konvertálni kell olyasmire, amit az applikáció is felismer, és egyébként is rengeteg helyet foglalnak el az ilyen tömörítetlen fájlok – arról nem is beszélve, hogy egy kis képernyőn egyébként sem tudod igazán kihasználni a raw adta mozgásteret.

Az én workflow-m mobilon tehát jpg-s, bár igazán vágyom már arra, hogy ugyanilyen könnyedén lehessen akár raw-t is választani bizonyos helyzetekben. Az Olympusról átküldöm a képeket a telefonra, és ott attól függően, hogy mit szeretnék csinálni velük, vagy a Lightroomba importálom őket, vagy a Snapseedben nyitom meg egyesével. Ha sok képet hasonlóan szeretnék szerkeszteni, akkor Lightroom import az elsődleges, mert itt egy katalógust készít, és nem kell külön-külön nyitogatni a képeket, ha egy-egy kép kell csak, és pláne gyorsan, akkor jön a Snapseed. Bár hasonlóan működnek (mint minden egyéb képszerkesztő szoftver egyébként, tehát ezen a ponton nagyjából tök mindegy, melyiket használod), azért picit mindegyik másban jó igazán.

Mivel a legtöbb esetben úgy exponálok, hogy igyekszem a csúcsfényeket védeni, nehogy kiégjenek, ezért van, hogy alulexponálok, vagyis felülírva a kamerám által javasolt fénymérést, kicsit sötétebb képet készítek (ennek, ahogy fentebb jeleztem, inkább raw-ban van jelentősége, de jpg-nél is jól jön esetenként). Nem sokkal megyek a javasolt érték alá, mert ha túl sötét lesz a kép egy rész, akkor a világosítással óriási képzajt lehet produkálni – ki kell tapasztalni, mi az, ami még kezelhető. A témától függően vagy adok egy kis kontrasztot (étel, vagy természet fotónál pl. jól jön), vagy inkább nem (egy portrénál kétszer is meggondolja az ember, hogy erősítsen a szem alatti táskákon vagy a ráncokon), majd attól függően, milyen fényviszonyok között készült a kép, lejjebb viszem a csúcsfényeket és emelek az árnyékokon, hogy a lehetőségekhez mérten a kép dinamikai tartományát feltárjam (vagyis látszódjanak a dolgok, a kívánt részletek a kép világos és sötétebb részein is), vagyis valójában az expozíció fényviszonyait optimalizálom. Lehet misztifikálni, de nagyjából ennyi az alapbeállítás lényege. Extrém dolgokat lehet persze művelni, és nagyon sok technikának (pl. a HDR-nek) itt vannak elásva az alapjai, de egy sima kép esetében itt tényleg inkább arra kell koncentrálni, hogy kicsit kidomborítsuk a kép fényeit.

Színkorrekciók

Ha fények nagyjából rendben vannak (soha nem véglegesítem ezeket, vissza-visszatérek, mindjárt látod, miért), akkor jöhetnek a színek. Az első és legszembetűnőbb színkorrekció az az ún. fehéregyensúly beállítása. Ez azt biztosítja, hogy az adott körülményekben megnyilvánuló fényérték és fényviszonyok a legtökéletesebben vissza tudják adni az adott pillanat színskáláját, vagyis a legvalósághűbb színeket lásd viszont. Itt azonban van némi bökkenő, ugyanis az, hogy te mit látsz valóságosnak és az, amit a szenzor úgy érzékel, igen radikálisan eltérhet bizonyos esetekben. Ha jpg-vel van dolgod, ez nagyjából le is határolja, mit tudsz a képeddel kezdeni, ha persze raw-t szerkesztesz, ott egészen más a helyzet. Mivel most mobilon és jpg-vel van találkánk, jó tudni, hogy a fehéregyensúly megismerése és értő használata alapvetően meghatározza, hogy egy kedélyes, gyertyafényes vacsora közben lőtt képen barátaid arca a narancspiac színhőmérsékletét adja vissza, vagy esetleg értékelhető, felismerhetően emberi bőrszínt sikerül az arcukra varázsolni. A kamerád már megint segít. Nézd meg, mennyi beállítási lehetőség van: azon túl, hogy bizonyos megvilágítási viszonyok be vannak állítva, és ezeket végiggörgetve azonnal látod, melyikkel tudod a legoptimálisabb eredményt elérni, kalandvágyóbbak a saját beállítást is kipróbálhatják, pláne ha pédául van kéznél (vagy szem előtt) egy szürke, homogén felület vagy egy fehér lap, ami nem tükröződik nagyon, akkor kézileg is könnyedén kalibrálhatják az értéket, és mindjárt szintet is léphetnek, amellett, hogy sokkal könnyebb lesz a kész fájlokkal dolgozni.

Screenshot_20180804-115734

A színek korrekciója, vagy manipulciója már önmagában egy fontos lépés abba az irányba, hogy saját stílusod alakuljon ki. A preset/szűrő persze ezzel is dolgozik, hiszen van, ahol egyes színeket kiemel, másokat pedig tompít, vagy van olyan is, hogy mindent tompít vagy mindent erősít. A szín erőssége, vagy telítettsége mellett egy rendes szoftverben/applikációban a szín tónusát, színezetét (hue) és a szín fényességét (luminance) is variálni lehet. Talán első blikkre túl sok lehetőségnek tűnik, de gyorsan bele lehet jönni, mi mit csinál pontosan. Kísérletezz egyetlen színnel, melyik csúszka mit csinál, és azonnal látod, még ha át sem gondolod mélyebben. A színtelítettség vagy szaturáció azt határozza meg, milyen intenzitással jelenjen meg az adott szín. Ha mondjuk egy piros almát fényképezel le, és maximumig tolod a piros szín telítettségét, akkor a szoftver kiválasztja a képen jelen lévő összes piros pixelt, és a lehető legintezívebbé varázsolja – hogy nézhetetlen vagy élvezhetetlen legyen az egész. Ha pedig a negatív maximumhoz húzod, akkor gyakorlatilag fekete-fehérré teszed a témád. Én személy szerint óvatosan bánok ezzel, és a harsányabb színeket mínuszba húzom, kivéve, ha például olyan profilban, olyan beállításban készült a kép, ahol a színek tompábbak (a fentebb említett laposság, vagy tompa kép előnye – főleg raw-ban, persze, ezt mondanom sem kell -, hogy te magad alakíthatod, melyik szín milyen dominánsan jelenjen meg, adott esetben, mivel többnyire egy-két szín dominál, sokkal gyorsabb és könnyebb kialakítani így a sajátos hangulatot, mintha minden színnél variálni kellene: minden kamera tud hasonló tompítást, az Olympusnál a Muted/Tompa profil megoldja), mert ott rá lehet erősíteni a lényeges színekre, hogy jobban érvényesüljenek.

Ha egy portréd például a megvilágítás miatt nagyon vöröses-narancsos bőrszínt produkált, akkor itt tudsz javítani: eleve lejjebb veszed picit a telítettséget, utána a színezetet variálgatod, illetve a szín fényerejét is, és máris természetesebb tónust tudsz kialakítani. A szín fényereje további érdekességgel is szolgálhat, ugyanis mivel fényerőről beszélünk, a kép teljes egészének, vagy bizonyos részeinek a fényét is alakíthatod vele (ó, ha ezt anno nekem valaki rendesen elmagyarázta volna, ezer képet menthettem volna meg az enyészettől…). Vegyünk egy estefelé fkészült képet, ami olyan kék lett, amilyen kék csak lehet, és persze iszonyat narancsokként jelennek meg a lámpák, amik némi fényt adnak. Ha az alapbeállításoknál leveszed a telítettséget, elvész az egész hangulata. Ha felemeled a fényerőt, elkezd zajosodni, szemcsésedni, ráadásul nagy valószínűséggel a lámpák kiégnek (na, nem úgy, érted…). Mit lehet tenni? Olyan egyszerű, hogy nem is értem, miért gondolják azt, hogy a HSL dolgok haladóknak valók – szépen lejjebb veszed a túlzó narancsszín intenzitását, színének fényerejét, valamint emelsz  kék szín fényerején, miközben lejjeb veszed a telítettségét, és esetleg variálsz a színezettel is. Tádámmmm, anélkül változtattad meg nem csupán a színeket, de az expozíció egészét is, hogy a fényességhez, kontraszthoz, vagy a globális telítettséghez hozzányúltál volna! Varázslat, de tényleg – pláne, ha mindezt raw-ban végzed, de hidd el, jpg-ben is csodás eredményt lehet elérni, ugyanis pont elkerülöd azokat az amatőr hibákat ezzel, amit pl. én milliószor elkövettem.

Színezés/color grading/tónusok

Ha már idáig eljutottunk, és nem fájt, vaduljunk picit! (Ez már nem alap, nem kezdő, de tedd el későbbre, vagy játssz, kísérletezz ezekkel a dolgokkal is, jól jöhet!) Már így is rengeteg olyan dolgot tettél a képpel, amitől sokkal jobb lett, mint amit gondoltál volna – apró állítgatások itt-ott, egy-egy szín kezelése, de semmi drasztikus, mégis jelentősen szebb lett a kép (ha nem, próbáld újra, menni fog, ez nem varázslat, hanem gyakorlat kérdése, minél többet csinálod, bátran, csak előre nézve, sikerül eltalálni elég hamar!). Mégis azt látod, egy-egy preset sokkal jobban átalakítja a képeid, mint amit te magad meg tudnál oldani, és bizony nem akarsz lemaradni egyetlen szűrő mögött sem. Két félelmetes eszköz az, amivel drasztikus hatást tudsz elérni, és biztosíthatod magadnak a saját, egyedi stílust: a tónusgörbék és a split toning. A görbék tényleg frusztrálhatják az embert, amikor először néz rájuk, mert a matekos függvények hangulatát idézik, az meg… hát kinek volt jó élmény?! Ott egy négyzet, ami négyzetes mintát mutat (vagy semmit, ajjaj, még rosszabb), és benne átlósan a bal alsó sarokból egy egyenes vonal fut a jobb felső csúcsig – két pöttyel a végpontokon. Barátom, ragadd meg a bal alsó pöttyöcskét, és húzd felfelé picit (ne sokat!) – na, ugye, ismerős a hatás? A kép fekete-sötét részei elkezdenek fakulni – milyen menő Instagram cucc?! (Nem az. Mármint nem Instagram cucc… csak onnan lehet ismerős, mert trend vált belőle – holott egészen egyszerű analóg hatás, amit örökölt a digitália.) Most ragadd meg a jobb felső csúcsban csücsülő csókát (jaj, ugye tilos alliterálgatni?), és egy ici-picit húzd lejjebb. Nem lesz olyan rettenetesen látványos a hatás, de a tiszta fehér szín bizony eltűnik, és fakóvá válik. Igen, anélkül, hogy gyakorlatilag értené az ember, mit is csinál, máris emulálta azt a hatást, ami látványosan trendivé varázsolja a képét, ha úgy tartja kedve.

curves

A tónusgörbe csodás dolog (hát még ha elrugaszkodunk a parti korláttól, csobbanunk, tempózunk, és a színgörbéket külön is elkezdjük állítgatni… de ne ússzunk annyira előre…), mert ezen keresztül az expozíció majd’ minden aspektusát könnyedén és látványosan alakíthatjuk. Varázslatnak tűnik, pedig végtelen logikus: bal oldalról szakaszosan nézve a következő részeket szeli át az átlós vonal az ábrán – a sötét, az árnyék, a középtónus, a csúcsfény és a fehér területét. Amikor a bal alsó pöttyöt feljebb húztad az egyenesen, az történt, hogy kevesebb kontrasztot engedtél a kép sötét részeinek: fakulni is kezdtek. Ha most odapöttyintesz a pont mellé, és azt elkezded ellentétes irányba, lefelé húzni picit, akkor a nem teljesen fekete részek elkezdik visszanyerni a kontrasztot. Annyi pontot hozhatsz létre, amennyit akarsz, de persze felesleges bonyolítani. Érdemes a két már meglévő pötty mellé még hármat tenni – pontosan, hogy lefedje a skálát, vagyis legyen egy sötét, egy árnyékos, egy középtónusos, egy csúcsfényes és egy fehér területet irányító pontod. Ha ez megvan, akkor ugyanis ha a sötét részt fakítod, a vonal nem kezd egyenletesen felefelé mozdulni, és nem módosítja pl. az árnyékos területek kontrasztját, pláne nem a csúcsfényekét, mert blokkolja a hozzá legközelebb lévő kis pötty a hatást. Így aztán tényleg teljes kontrollt élvezhetsz a tónusok fölött, még akkor is, ha semmi mást nem csinálsz, csak ennyit – fakítasz picit, hogy menő légy.

Screenshot_20180804-120020

A split toning már picit mást csinál, még ha magáról a tónusokról van is szó, illetve nem is annyira mást, csak másként, és talán sokkal limitáltabban: itt a csúcsfényekbe és az árnyékos részekbe lehet egy-egy színt beleoltani. (Azért másként, és azért limitáltan, mert ugyanezt meg lehet csinálni az R/G/B színek tónusgörbéjével is természetesen, de ez itt most gyorsabb, egyszerűbb, jobb innen kiindulni.) Ez sem valami újkeletű dolog, a két színnel való játékot az analóg korszakban használták, hogy a fekete-fehér képekből kicsit érdekesebb, színesebb variációt tudjanak készíteni. A művelet lényege, hogy a csúcsfényekbe és az árnyékokba tudunk valamilyen színt csempészni, ezzel egyedi színvilágot tudunk biztosítani a képeinknek. Ott van mindjárt a manapság óriási divatnak örvendő narancs-kékeszöld páros, amit sokan hollywoodi filmek színezetéből emelnek át, mert menő. Szerintem többnyire nem, de példának tökéletes, ugyanis rávilágít, mit is lehet egy szimpla split toning eljárással elérni: a csúcsfényeket kicsit narancsossá színezzük (nem durván, a szaturációt alacsonyan tartva, hogy úgy tűnjön, mintha a színhőmérsékletben jelentkezne a hatása), majd az árnyékokat finoman kékeszöldre (megint az a lényeg, hogy a meleg csúcsfénnyel szemben hűtsünk a sötétebb tónusokon), és máris megvagyunk. Igen, ennyi, ezt csinálják a szűrők/presetek is többnyire, és azonnal látványos hatást lehet vele elérni.

Saját preset/szűrő

Screenshot_20180804-120043

Nem minden képszerkesztővel lehet minden felsorolt példát megvalósítani. A HSL, vagyis a színek egyenkénti beállítási lehetősége például több alkalmazásban is prémium adalék, vagyis fizetned kell érte – de érdekes mód épp a Lightroom adja ingyen, pedig az tényleg elég pontos és jól használható, profi dolog. A Snapseedben még mindig nincs ilyen lehetőség, mint ahogy a split toning sem jelent még meg benne (jó, utóbbi egyáltalán nem alapfelszereltség, de pont ezért érdekes, hogy ez megintcsak a Lightroom ingyenesen használható verziójában elérhető rész), viszont igen jól használható a korrekciós része, borzasztó profi az, amit az ecsetekkel és átfestésekkel lehet csinálni – ezt maximum egy fizetős verzió hozza, de azok sem feltétlen ilyen magas színvonalon. Amit azonban egyre több alkalmazás tud, az az, hogy a saját beállításaidat el tudd menteni, és gyakorlatilag létre tudj hozni egy saját presetet/szűrőt/stílust.

Ha valaki a fenti lehetőségek közül csak pár olyan beállítást végez el, amivel már elégedett, el is mentheti azokat, és így nem kell minden egyes alkalommal ismételni a folyamatot – ráadásul a legtöbb esetben könnyedén belenyúlhat az egyes beállításokba, hogy az adott képre alkalmazza, aktualizálja azokat, mert világos, hogy nincs két egyforma kép, tehát az ilyen szűrők is leginkább kiindulásként működnek igazán jól. Ahhoz viszont, hogy egy saját, egyedi, jól felismerhető keveréket összedobj és foganatosíts, tökéletes ez a megoldás – az Instagram grided azonnal meg is hálálja majd.

A kicsi mindig több

Bár a fényképekkel nem feltétlenül a valóságot szeretnénk visszaadni, azért általános érvényű szabály, hogy a kevesebb több, vagyis nem érdemes túlságosan durván átszerkeszteni a képünket (ha csak épp nem ez a lényeg persze!). Apró lépésekkel hozzuk ki belőle azt, amit látni szeretnénk, erősítve azokon az aspektusokon, amik magát a témát exponálják jobban, és fedjük el jobban azokat a dolgokat, amelyek akadályozzák a kép működését. És persze játsszunk, amennyit csak lehet, mert az utómunka, a képszerkesztés egészen jó móka tud lenni, és miközben szórakozunk, rengeteget tanulhatunk belőle, amit aztán a következő képeknél máris hasznosíthatunk. Ha olyan egy képünk, hogy a csúcsfények teljesen kiégnek, de mi szeretnénk, ha csodás kék eget látnának a tó fölött, akkor legközelebb úgy exponáljunk, hogy megmaradjanak az égbolt részletei, még ha parton kicsit alulexponáltnak is tűnik néhány rész. Ha viszont az árnyék és a fényerő csúszka használata rengeteg képzajt eredményez, igyekezzünk inkább felülexponálni legközelebb, hogy ne vesszenek el a sötét részek információi, részletei.

A végére pedig álljon itt egy kis mozgóképes szemléltetés az utómunkáról, hogy lásd, mobilon hogy szoktam én végigvinni manapság a fentebb taglalt folyamatot. Nem használok minden technikát, mert az adott kép nem követeli meg, viszont hogy a leghosszabb utat járjam be, két alkalmazást is használok majd, és olyasmit is alkalmazok, amiről itt nem volt még szó – amolyan kedvcsinálóként, hogy ha igény van rá, erre is ki lehet majd térni. 

Standard