blog

Kalandozás magyar módra

Kalandorok Esküszöm, készültem, és várakozással (no és persze ebből következően elvárásokkal is) kacsintgattam a Kalandorok felé, és tényleg szerethető is a film, de sajnos sokkal többet nem tudott nyújtani. Becsületére legyen mondva, manapság már ez sem semmi! Klisékavalkádból ügyesen összeszőtt sírós-nevetős film kerekedett Paczolay Béla rendező erőfeszítéséből, amolyan igazi hungarikum: lúzer-heroizmus a köbön, olyan szinten, hogy ilyen már tényleg nincs is… vagy ki tudja… Három generáció, három mentalitás, három helyzet: három abszolút vesztes, és egy kitűnő alapszituáció, amiből még az utolsó pár percben is bármi fordulat felépülhet – talán ez a fő ereje a filmnek. Nem is annyira meglepő fordulat minőségben, sokkal inkább az “ennél mélyebbre már nem lehet lökni szerencsétleneket a vesztesek ranglistáján” jelleggel.

A három generációt megtestesítő triumvirátus, Haumann Péter, Rudolf Péter, és Schruff Milán, tökéletesen alakítja a szerepeket: mindenki röhög a másikon, milyen szánalmas, de igazán csak a legifjabb generáció képes kimondani, mennyire elfuserált banda ők mindannyian. No ez persze korántsem jelent valamiféle hollywoodi receptet, kibontakozó, rózsaszínbe átcsapó bildungsroman-t, mert itt egyszerűen nincs hova fejlődnie a karaktereknek. Maximum összeszoknak: egyívású pancserek, nincs is szégyenkezni valójuk egymás előtt.

Valahogy nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy tökéletes történelmi panorámaképet festett egyébként a tisztelt filmkészítő társaság: mindig azt hajtogatjuk, még ma is, hogy ahhoz, hogy kicsiny országunk jusson valahová, generációváltásra lesz szükség. De könyörgöm, azóta igazából már mintha lett volna generációváltás, és semmi nem változott. Rémlik? Tök mindegy, hogy a nagypapa hülyeségét vagy az apa bénaságát ostorozzuk, a végén csak annyi látszik, hogy van folytatás: a legifjabb generáció talán még szánalmasabbá válik. Ha innen nézzük, akkor kitűnő szatírát kerekítettek alig több, mint másfél órában, és a pokolba vezető utat szép tempóban is építették, hiszen nem alkalmazták a manapság szinte kötelező sablonnak tekintett minimum kétórányi rétetésztajellegű narratívát: minden jelenet ügyesen méricskélt időtartamra van belőve. Egy valami hiányzik talán belőle: a mindent elsöprő humor, a katarzis – és marad az a kellemetlen feladat, hogy (talán botrányos is egy vígjáték esetén) magunkba nézzünk, és keseregjünk a sorsunkon. Persze lehet, hogy ettől igazán magyaros ez a kalandozás.

Standard