blog

Jóslat híján

Kasszandra álma Ha egy film címében valami görög mitológia vagyon emlegetve, akkor bizony az ember rögtön ebbe az irányba keresgél, és még akkor is próbál fogódzót keresni az antik utaláson, ha nincs miért. Mert ugyebár ha Kasszandra, akkor jóslat. És talán csak kevesek figyelme terelődik mindeközben a cím másik szavára: álma. Vagyis itt talán azt sugallja a cím, Kasszandra álma, hogy szerencsétlen Kasszandra miről is álmodozhatott, amit persze rögvest meg is fejthetünk: 1) amíg nem tudott jósolni, addig arra vágyott, hogy tudjon; 2) amikor tudott jósolni, és senki nem hitt neki, akkor meg arról álmodott valószínűleg, hogy a) higgyenek neki illetve jóslatainak, b) ne tudjon jósolni. Woody Allen képlete esetünkben valószínűleg az 1+2(a+b) felé tendál, de ahhoz, hogy ez valóban egyenletté formálódjon, bizony a nézőnek keményen meg kell dolgoznia, és saját értelmezését kell odabiggyesztenie egy egyenlőség jel kíséretében – és innentől kezdve valóban kérdező szöveggé válik a film, és ettől válik igazán jó filmmé.

Woody Allen ugyanazon a vonalon kapirgál, amelyet már a Match Point esetén is elénk tárt, de most egy kicsit fordított a bűnrészesség kérdésén, hiszen testvérek közötti problémává tette azt, és a gyilkosság kérdését és annak hatását egy kicsit jobban kibontotta – sőt, még a bűnhődésről és a büntetésről sem feledkezett meg. A fene gondolta, hogy Allen a komikumot kicsit pihentetve ennyire kitűnő érzékkel építi fel moralista drámáit (oké, tudjuk, hogy nála a humor is a morál egy kifejezőeszköze, és nem titok a görög tragédiák iránti vonzalma sem, de akkor is), pláne hogy fantasztikus színészvezetéssel ebből a nem különösebben csavaros történetből is olyan filmet kerekít, hogy az ember szétizgulja a fejét. Ewan McGregor és Colin Farrell alakítása ugyanis olyan szinten meggyőző és elragadó, hogy szavakba nem lehet önteni. Á“riási alakítások, diszkrét képi kompozíciók (köszönet Zsigmond Vilmosnak), baljósan csodálatos muzsika (Philip Glass) – nem kell ennél több!

Standard