film

Jó az öreg a háznál

Fel! A Pixar legújabb produkciójának, a Fel! címre hallgató dolgozatnak már az előzeteseinél az a kép ugrott be, amit anno az általános iskolás nyelvtankönyvben láttam annak illusztrációjaként, hogy miért is kell nyelvet használni: ha nem lenne szimbolizáció, jelrendszer, akkor mindenki cipelhetné a hátán mindazt, amit el akar mondani – ha tehát én a házról akarok beszélni, felkapom hát a házat és viszem magammal. A Fel! akár ennek a szemiotika iskolapéldája is lehet, aminek narratívája valójában a jelölőrendszer működését írja le, mutatja be: a jó öreg Fredricksen bá’ úgy döbben rá a jelek működésének logikájára, ahogyan egyre kevesebb marad a tárgyi kapcsolatokból, amelyek szeretett feleségéhez illetve közös nagy tervükhöz kötődik (néhány lacani diktum is beugrott, de ezek felemlegetésétől ehelyütt eltekintenék most). Naivan konzervatív mese ez az ízig-vérig Disney-ideológiával átitatott animáció, amely az amerikai álmot igyekszik meg képekre fordítva elmagyarázni azoknak a kedvéért, akik mostanság meginogtak volna az elképzelés érvényességében. Ennek megfelelően nem is egy fergeteges akció-komédiát kap a néző, inkább egy érzelmes-melodramatikus vizuális orgiát, amelyet az alkotók a végletekig políroztak: volt már olyan rajzfilm, ahol az idő múlását a főhős borostáján ilyen aprólékosan követhettük? A poénok, intertextuális és kulturális utalások most talán szokatlanul nagy mértékben feltételezték a felnőtt nézőt, ami azért nem jelenti azt, hogy a gyerkőcök unalomra lettek volna ítélve, de valószínűleg nagyban hozzájárul a film generációkat összecsördítő sikeréhez: a gyerekeket pedig legfeljebb megtanítja kérdezni, nem baj az.

A múltidéző képsorok, amelyek bemutatják Carl életét egészen nyugdíjas koráig egy nagyszerű, klasszikus narratív sűrítést mutatnak be, ami egyrészt hihetetlen gazdaságosan adagolja a későbbiekben fontos információt, másrészt rendkívül pontos atmoszférateremtő eszközként is funkcionál. Kifejezetten jól kezeli a film a tragédia bemutatását: szavak nélkül is megérti a gyerek, nem kell neki magyarázni a halál misztériumát – ráadásul innentől kezdve azt sem nagyon kell magyarázni neki, miért is válik élete nagy céljává az idős, kockafejűre rajzolt bácsinak a lehetetlen küldetés abszolválása. Sőt, azt is megérti, miért szükséges, hogy elvesszen a ház, hogy összetörjön a képkeret, hogy ott maradjon a két fotel a vízesésnél. Mindez a nagyszerű szerkesztést dicséri, amivel a Fel! nem csupán egész estés animációként állja meg a helyét, de mint játékfilm is kitűnőre vizsgázik. Pontosan megrajzolt, jól működtetett karakterek, kellőképpen hihetetlen és fantasztikus sztori, remek forgatókönyv és ámulatba ejtő animáció – kötelezően ajánlott!

Standard

Jó az öreg a háznál” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Stilgar szerint:

    Szerintem ez a film a Verdák óta a leggyengébb Pixar-mozi lett. Talán az a legnagyobb baja, hogy a japánok pár éve már csináltak egy kissé bukdácsoló dramaturgiájú, de amúgy szerethető filmet hasonló témában: A Vándorló palotát. Az alapsztori mondjuk csak pár elemében emlékeztetett erre, de a hasonlóságok letagadhatatlnaok.

    Amin amúgy a Fel!-en leginkább bosszantott, azok az őrjítő logikai bukfencek. Fredericksen öt-hatévesen láthatta a moziban a kalandor-példaképét, aki már akkor is volt vagy harminc, utána eltelt hetven év, és az agg Indy pótlék még mindig úgy akciózik, hogy csak na! A hetven éve eredménytelenül keresett madár két perc alatt történő megtalálásáról nem is szólnék, a szerencsétlen kutyák javára elsütött szánalmas poénok pedig végképp kiakasztottak. Shame on you, Pixar!

Hozzászólások lezárva.