film

Játékélet a valóvilágban

Játék a végsőkig Meglehetősen régóta tudjuk, hogy az igazi főgonoszok sohasem a hétfejű sárkány vagy valami fizikai fölénnyel jeleskedni kívánó görög illetőleg egyéb eredetű alvilági istenség képében keresendő, sokkal inkább egy elcseszerintett életű, ránézésre is pszichoanalízisre szoruló geek figurában, aki minden létező (és képzelt) frusztrációját mozgósítja annak érdekében, hogy egy icipicit is fontosnak érezhesse magát. A játék a végsőkig című akció-videoklipnek titulálható, kétségtelenül sodró lendületű, és a tematikából jelesre vizsgázó, ám ezzel együtt is maximum középszerű film nagyon jól tudja ezt, és meglepő önreflexivitásról tanúbizonyságot téve, még humorral is képes megspékelni az egészet, amit persze elsősorban Michael C. Hall viccesen ördögi alakításának köszönhetünk. A számítógépes FPS játék logikájával felvértezve egy olyan világban járunk, ahol bebörtönzöttek agysejtjeit manipulálják, hogy mintegy portálként rákapcsolódhasson az unatkozó társadalom, és játék formájában valódi öldöklős reality show-ban vehessen részt – így aztán a médialogika szerint megszületnek a sztárok és az ellenlábasok mind a csatában, mind a virtualitásban. A kifejezetten ügyes (bár a végére már inkább öncélúnak és túlburjánzónak ható) vágás és vizuális atmoszféra nagyon ügyesen játszik a valóság és a virtualitás megjelenítési módjaival, olyannyira, hogy a főgonosz tételmondata, amelyben azt igyekszik szentenciává varázsolni, hogy a valós társadalom éppoly szimbolikus, mint a virtuális (na, kell is ennél jobb posztstrukturalista szemiotikai gyorstalpaló?), így valójában teljesen mindegy, melyikben is éljük ki magunkat, nos ez a meglátás stabil logikai hálóként fogja össze az egyébként bakikkal és következetlenségekkel teli dolgozatot, amelynek persze ezen túl sem mondanivalója, sem jellemfejlődési ambíciója nincs is – bár nem is apellál ilyesféle babérokra.

Lehetne cizelláltan feltárogatni a filmből adódó gondolatiságot, amely nyilván messzebbre vinne, mint azt a film készítői vállalták – nem valószínű, hogy egy popcorn-cola mozinál többet akartak összehozni, így viszont nem is okoz csalódást a film. Klisé klisé hátán, láttuk-már-ezerszer érzés minden harmadik percben, de valahogy mégis képes lekötni az ember figyelmét. A történetben nincs igazán csavar, nyílegyenesen zakatolunk, pontosabban vérben és éppen levált végtagokon keresztül gázolunk a végkifejletig, ami pedig egészen nevetségesen minimál megoldás: egy kattintás, és más semmi. Persze szerencsés zárszó ez, nem bírta volna el a film a morális mélységek hirtelen felbugyogását – megmaradt az egész egy egyszer-kétszer játszható játék szintjén, és amennyiben ennyi volt a célja, ezt sikerült is maradéktalanul teljesítenie.

Standard