digitális

Iskola a digitális korban

Pintér Robesz elmélkedik azon, milyen alapvető változásokat tapasztalhatunk meg szülőként az iskola és a digitális kultúra kapcsolatában: például a kommunikáció úgy tűnik, elindult a virtuális irányba (nálunk mondjuk ez még csak csíraként van jelen, leginkább szülői kezdeményezésre), érezhető a bizonytalan lépésekkel beindított, de hatékonynak bizonyuló váltás. A mobil eszközök rendszerint feltűnnek a tanulók kezében, hiszen a tanításról kizúduló tömegben már nem csak elvétve, hanem tömegesen villannak meg a telefonok – többnyire a szülőket értesítik, hogy elindultak haza, minden rendben. (Mondja még valaki, hogy nincs haszna a mobilnak gyerek kezében…) Az iskolák nem igazán tehetik meg, hogy nagyobb (ugye tudjuk, jelen pillanatban semmilyen) beruházást kezdeményezzenek, holott már a kiegészítő, tanulást segítő kiadványok is igyekeznek lépést tartani (vagy felzárkózni?) a korral, és például most harmadikos gyermek táskájából előkerülő Tudorka című folyóirat egészen határozottan előtérbe hozta a 3D-s animációk szerepét. Ezeket azonban leginkább táblagéppel érdemes megjeleníteni (QR-kódokkal lehet előcsalni a dolgokat), úgy válik élményszerűvé az anyag elsajátítása. A digitális technológia iskolai beszivárgását ellenzők mindig valami sekélyes, szellemi mételyként megjelenő borzalomnak titulálják ezeket az eszközöket és a rájuk készült tartalmakat, ám saját tapasztalatból mondhatom, rendesen mellétrafálnak.

A helyzet ugyanis az, hogy hihetetlen hatékonyan működik a mobil alkalmazással egybekötött tanulás: miután a gyerek eleve sikerélményként éli meg, hogy a kvázi kötelező jelleggel fogyasztott, írott, kétdimenziós tartalomból ő maga elő tud varázsolni valami kisebb csodát (egy körbejárható, háromdimenziós szarvas üget át a mezőn, vagy lepkék röppennek elő egy bokorból), hirtelen minden kontextust képes megjegyezni, ami valamiképpen az animációhoz kapcsolódik. Fel tudja idézni, milyen információk szerepeltek nem csupán a képek, animációk mellett, de magában a feldolgozott anyagban – elég csupán a táblagépes élményre gondolnia, és máris mindent tud, amit még mellette olvasott. Sőt, felmerül a gyermekben az igény, hogy utánanézzen néhány dolognak, ami elmélyítheti a tudást (tegnap azt a feladatot kapták, hogy nézzenek utána, ki is volt az a Janikovszky Éva – Máté a legnagyobb természetességgel mutatott a táblagépre, hogy az interneten pillanatok alatt rákeres, majd rá is jött, hogy ő tulajdonképpen az írónő történeteit igen behatóan ismeri: a technológia itt sem célként, hanem eszközként működött, élményt generált).

A Tudorka példája szerintem kifejezetten előremutató, nem tolakodó, és könnyen kezelhető applikációt is kreáltak hozzá, így nem is lehet mást mondani, minthogy a táblagép igenis gyerek kézbe való. Egyetlen problémát látok még: vajon mikor lesz tanár kézbe is való? (A tanítónéninek megmutatta Máté a digitális objektumokat, mire annyit mondtak rá: “Nahát, de érdekes” – nem éppen arra kapacitálja az embert, hogy akkor ezzel most foglalkozni is kellene…) Ha ugyanis végre sikerül értelmesen, előremutatóan integrálni a digitális, mobil technológiát az oktatásba, legalábbis inspiratív módon be lehet vonni az eszközöket, akkor nagyon nagy szükség lenne arra, hogy a praxist az iskolát, a tanárok is támogassák – csak így lehet a jövő nemzedéke nem pusztán digitális bennszülött (amitől még digitális neandervölgyi is maradhat), hanem digitális írástudó.

Standard