kult

Irodalomkritikus bíróság

Fogalmam sincs, mekkora jövedelme van J. D. Salingernek, ám azt nagyjából megsaccolom, hogy eme jövedelem tetemes részét ügyvédekre költheti, hiszen bár 1965 óta nem adott ki semmit, mégis bőven hallunk róla – mármint a pereskedésekről, amelyek alkalmával igyekszik a széltől is megóvni remekművét, a Zabhegyezőt. Helyes, tegye is, sok a tolvaj, sok az élősködő, nehogy már csak úgy lenyúlják a szellemi terméket, jogos. Nehogy már filmet készítsen a könyv alapján egy Spielberg nevű fazon (még a végén Holden valami földönkívüliként aposztrofálja magát, és a Kukutyin bolygóról származtatja magát, ahol a zab a kriptonit), láttuk, miket művel. És nehogy már egy svéd figura abban teljesedjen ki irodalmilag, hogy megírja, mi a helyzet az idős Holdennel, pontosabban a 76 esztendős Mr. C-vel. John David California, alias Fredrick Colting, ifjú svéd író 60 Years Later: Coming Through the Rye című könyve ugyanis éppen ezt igyekszik elénk tárni – bár az amerikaiak maximum úgy szerezhetnek a karakter dolgairól, ha valahonnan külhonból megrendelik a könyvet, minthogy tegnap, július 1-jén a könyvet az USA területén betiltották. A vád szerzői jog megsértése volt, és Salinger ügyvédje sikeresen érvelt amellett, hogy bizony Colting ellopta Salinger ötleteit és szellemi termékét, hogy azt saját hasznára kamatoztassa. Mivel nem olvastam, nem ismerem pontosan Colting regényének szövegét, így nehéz ítésznek lennem, de azért a bírói indoklás minimum röhejes – persze valószínűleg éppen annyira, mintha én bölcsészként kezdenék jogi érvelésbe, netán jogi alapon ítélkezésbe.

A The New York Times beszámolója szerint Deborah A. Batts bírónő egy 37 oldalas végzés alapján igen érdekes érveléssel hozta meg döntését. Colting azzal védekezett a per során, hogy műve csupán “kritikus paródia”, semmiképpen nem az eredeti mű átírása vagy felhasználása, hiszen a lényeg itt az, hogy bemutassa, hogyan változhatott meg egy fiktív karakter az évek során, egy új történetet létrehozva ezáltal. A bírónő itt azon nyomban irodalomkritikussá vedlett, és definiálta is a paródia fogalmát az ügy ürügyén: szerinte ugyanis egyáltalán nem eshet a paródia körébe az, ha összeveti az író egy karakter egykori gondolatait időskori életével, ha visszatekintve kommentálja, újraéli, átértelmezi életét, mindezt természetesen Salinger művére történő allúziókkal megtűzdelve. Most ne menjünk bele abba, hogy úgy tűnik, sem Salinger és ügyvédje, sem a tisztelt bíróság nem tudja, mi fán terem a paródia, mert talán nyilvánvalóan felesleges ide citálni azt az irdatlan mennyiségű irodalmat, amely láttán egyértelműen problémássá válik a felperes érvelése – bár annyit talán érdemes megemlíteni, hogy a paródiának szerencsétlennek az a tulajdonsága, hogy valamire épít ugyebár. Érdekes viszont, hogy az érvrendszer alkalmazása az ún. poszt-modern amerikai (és nem csak amerikai persze, de most ugye a precedens jog miatt mégiscsak maradjuk a tengerentúlon) irodalom jelentős hányadát (elméleti metaszövegekkel egyetemben persze) azonnal be lehetne, és a végzés alapján be is kellene tiltani, hiszen meglehetősen gyakorta élnek a paródia toposzával.

Jó lenne tudni, mit szól ehhez – mármint a paródia “jogi értelmezéséhez” – valamint a bírónő tartalmi, tematikai elemzéséhez (igen, ezt is előadta a jóravaló bíra!) maga Salinger, csak mint irodalomban implikált ember, bár mivel 1980 óta interjút sem ad senkinek, valószínűleg tényleg csak beteljesületlen óhajként jelölhetem meg ezt a kívánságot. Arról valószínűleg fogunk még hallani, hogy irodalmár illetve irodalomtudományos körökben milyen vita alakul ki – ha nem, akkor az is egyfajta látlelet lesz természetesen, és ebben az esetben tényleg mindegy is, és üdvözlöm a bírónőt az irodalomkritika berkeiben!

Standard