film

Így neveld a gyereket 3D-re

Így neveld a sárkányodat Kristálytisztán emlékszem első háromdimenziós moziélményemre, amelyet a makói moziban volt szerencsém végigülni: tulajdonképpen arra várt a vágyakozó tekintetét színes celofánnal megspékelt papírszemüveggel eltakaró közönség, hogy a 3D-s trash-movie (csak hogy pontosan legyünk, erről a filmtörténeti mérföldkőről van szó) végén egy dárda hegyén egyensúlyozzon némi zsigertekervény, és ez persze a térhatás következtében lehetőleg a szemünk előtt történjen – másra nem nagyon volt jó az egész. A mai gyerkőcök viszont már olyan technológiával kibélelt filmélmények közül válogathatnak, amelyben a térélmény, a három dimenzió összjátéka minimum természetes adalék, vagy méginkább feltét, amit kedvünkre kérhetünk, vagy elutasíthatunk: ha nincs kedvük felnőtt fejre méretezett műanyag szemüveggel egyensúlyozni a másfél óra alatt, akkor a 2D-s előadást választják (bizony, már ezt is jelölik a programban – lassan lehet, hogy már csak ezt fogják jelölni!). Az Így neveld a sárkányodat esetén érdemes azért a 3D-vel kísérletezni, mert egyáltalán nem produkál fejfájdítós tüneteket, nem teszi próbára a szemet, szépen, finoman bánik a mélységgel, így igazi, 3D-be bevezetőként is működik, arról nem is beszélve, hogy maga a tartalom sem kullog a látvány mögött. Persze, klisékből itt sincs hiány, de okosan, meseszerűen szövögetik az alkotók a sztorit, profin, emészthetően tartva az arányt a nevelés és a szórakoztatás között, ami már önmagában is kiemelkedő tettnek számít.

A sárkányok egész ötletes változatosságot mutatnak, ráadásul mindegyik külön személyiség, bár azt kevéssé vette be a bögyöm, hogy mind arra vár, hogy megszelídítsék-betörjék, és minimum egy viking ugráljon a hátán: nem is annyira a klasszikus mesei funkció és pozíció miatt, sokkal inkább a film eleje és a fordulópontot jelentő barátkozás előttiek alapján. Érdekes ugyanis, hogy míg a entré meglehetősen kegyetlen, ádáz sárkányokat vonultat fel, akik nem csupán a háziállat állomány megcsapolására érkezik, hanem konkrétan a viking kolóniát hivatottak romba dönteni (lásd Fogatlant, aki ugyebár a legvérmesebb fenevad – nem is a birkákra utazik, csak rombol: nem lehet nem észrevenni egy lopakodó harci repülőgép alapszerkezetét személyében), addig a vikingek partraszállását követően hirtelen, minden átmenet nélkül szövetségessé, sőt, baráttá válnak (eleinte gondolhatnánk, hogy a közös ellenség kovácsolja eggyé a viking harcosokat és a portyázó sárkányokat, ám a nagy egymásbaborulás nem egészen erre utal – mindenesetre szerintem lehetett volna ezt árnyalni kissé, nagyot lendített volna az ideológiai háttér kidolgozottságán). Ettől eltekintve átgondolt, kellő humorral átitatott, látványos és értelmes filmről beszélhetünk, amely még úgy sem tud unalmas lenni, hogy valójában kiugró csúcsponttal sem igazán szolgál: valahogy a lendület, az igazi mese kitart elejétől a végéig.

Standard