film

Igazából nem szerelem

Valentin nap Ha jön a Valentin nap, akkor ma már teljesen nyilvánvaló, hogy négy iparág nagyon rákészül: ott vannak ugye a virágárusok, a plüssállatgyártók, a csokigyárak, na és persze Hollywood. Ahogy a Valentin nap című opusz ezt tökéletesen mintázza, évről évre, egytől egyig sikerül hozni a csömört, az ötlettelenséget, az erőltetett izzadtságszagot szerelemszagot. Hollywood most egy régi varázslóját, a rózsaszín álmokat egykor önreflexív módon feltáró Garry Marshall-t hívta segítségül, nyilván azzal az ukázzal, hogy ugyan nézze már meg angol kollégái Igazából szerelem című durranását, mert valami olyat kéne most gyorsan összehozni most, hogy esik a hó, az Avatar is féllábbal már kifelé kandikál a mozikból, és egy csomó sztár egyébként is epedve várja, hogy valami csavaros-szerelmes-vígjátékosban mutassa meg, milyen vicceset is tud alakítani, ha akar. Nos, Marshall nyilván megnézte az angol elődöt, azt megpróbálta ráhúzni magnum opus-szára (ti. Pretty Woman), és … hát ennyi sikerült. Merthogy mondjuk ki, a Valentin nap kínos produkció, még akkor is, ha azok a bizonyos önreflexív gesztusok most direktben ugyan, de mégiscsak mosolyt képesek csalni a néző orcájára.

Kezdjük ott, hogy Marshall nem tud szabadulni attól a fránya narratív szokásától, hogy egy idétlen keretező szintagmával ajándékozza meg a mit sem sejtő nézőt. A Micsoda nőben teljesen indokolt volt ugyan a bevezetés és igazi frappáns arcul csapás a befejezés, de itt a rádiós inzert sajnos nem képes elérni az előd hatásfokának köbgyökét sem: egyszerűen értelmetlen, zavaró, amatőr megoldás. A karakterek sajnos képtelenek hozni az angol minta több helyen ügyesen összetett formáltságát, kidolgozottságát, így valójában minden olyan poénszerűség, aminek csattannia kellene, erőtlennek, előkészítés nélkülinek hat, és csupán azt képes elérni, hogy emlékezzünk, hogy “Á“, azok a csodálatos angolok” – na, ők hogy is csinálták ezt. Egyszerűen: könnyedén, finom humorral, és sok-sok ötlettel. Olyan ötlettel, amit itt majdnem egy szálig megróbálnak az óceánon túli kollégák elővenni, csak sajnos semmi eredetiséget nem tudnak hozzátoldani – vagy nem is akarnak.

Az összes értékelhető, humort felvillantó jelenet az önreflexivitás és az intertextuális összekacsintás jegyében zajlik. Ott van ugye Shirley MacLaine, aki a film vége felé a hollywoodi sztártemető óriási vásznára vetített fekete-fehér, fiatal önmagának párhuzamát adja elő, vagy – Marshall egyik kedvence – Julia Roberts, aki a harctérről hazatérő anyaként a Rodeo Drive-on limózva megjegyzi a sofőrnek, hogy egyszer már vásárolgatott itt Richard Gere-rel. Persze a Grace klinika menő dokijai (Patrick Dempsey és Eric Dane) is hozzák a formájukat: és érdekes módon éppen az ő figuráik tudnak életképesen funkcionálni az egyetlen valamirevaló alakítást felmutató Anne Hathaway mellett (aki persze Marshall másik kedvence, mint tudjuk). Táverotikai előadóművészete (azaz telefonszexelése) mind helyzetkomikumában, mind pedig előadásában kiváló, nem csoda, hogy a sajnálatosan kis szereppel megdobott Queen Latifa is rákap az ízére. Mindettől eltekintve valószínűleg tényleg igazi Valentin napi szórakozás ez a film: a szerelmesek ugyanis mást nem nagyon tehetnek a film ideje alatt, mint egymásra hangolódnak. Bár ehhez nyilván teljesen felesleges elzarándokolni a mozi nemes intézményébe.

Standard