blog

Húzd meg az ujjam!

Az ember gyermeke Igaz, hogy sokáig vártam azzal, hogy megnézzem Alfonso Cuarón filmjét, de sebaj, megérte, és még nyilván meg kell néhányszor nézni, mert valószínűleg az elmúlt időszak egyik legkiemelkedőbb filmje. A P. D. James azonos című regényéből készült film egyszerre látványos és elgondolkodtató, brutálisan lehangoló és csodálatos, vicces és tragikus – vagyis valami olyan egyveleget sikerült alig több, mint kilencven percbe sűrítenie az alkotóknak, ami már önmagában is teljesítmény. A történet kínzó disztópiáját egyébként valószínűleg kevés rendező tudta volna ilyen bravúrosan vizualizálni (tudjuk, a Harry Potter széria kiemelkedő darabja is Cuarón nevéhez fűződik – azért említem ezt, mert talán így mindenki a homlokára csap).

az emberiség valójában saját kipusztulását kénytelen végignézni

A sztori kellőképpen lehangoló: 2027-et írunk, London, Nagy-Britannia, az egyetlen ország szerte a világon, ahol az anarchia még nem rohanta meg a mindennapokat – helyette egy bevándorlókat falhoz állító, pinkfloydos-falos világ (talán nem is véletlen, hogy amikor hősünk papírokért kunyerál egy tehetős és magasrangú barátnál, akinek folyósóján Michelangelo Dávidja), ebédlőjének falán egy kis Picasso, az ablakon túli látvány a Pink Floyd 1977-es Animals című lemezének borítója) egy az egyben…), ami aztán – a történetbe egyre inkább belekeveredve – keményen a náci gettók és koncentrációs táborok képét idézi. Vagyis egyszerűen kilátástalan a helyzet. Már csak azért is, mert kóros meddőség sújtja az emberiséget: 18 éve annak, hogy gyermek született a világon, és az emberiség valójában saját kipusztulását kénytelen végignézni.

Csakhogy, egy bevándorló – tulajdonképpen – gyereklány teherbe esik (ugyebár a fogamzásgátlás nem tartozik a népnevelés eszközei körébe), senki nem tudja, hogyan, semmilyen körülmény nem ismert, ám protagonistánk, Theodore Faron (Clive Owen) végül volt felesége, Julian (Julianne Moore) révén belekeveredik a lány és megszületendő gyermeke megmentési akciójába: hiszen azt senki ne várja egy bevándorlókat üldöző kormánytól, hogy 18 év elteltével bejelentse, egy bevándorló hozza világra éppen gyermekét… Innentől kezdve összeesküvés összeesküvés hátán, gyilok és pokol, s mindez egy végtelenül ismerős és végtelenül nyomasztó, riasztó világban, ahol London a mai London, csak kicsit felerősítve a szürke tónus – nem nehéz a jelenre vonatkoztatni (pláne a mindenféle vírusra történő utalások segítségével – itt ugyanis már túlvagyunk egy influenza világjárványon).

Slavoj Žižek sem mehetett el a film mellett, és rögvest ideológiai háttérrel tálalja a zseninek kikiáltott rendező munkáját, ami olyan pontos és hibátlan, hogy még az örökké kritikus gondolkodót is elképeszti.

Nem popcorn és kóla mellé ajánlom a filmet tehát, mert nem biztos, hogy bármit is fogyasztana az ember, ha kellőképpen sikerül belépnie a diegézisbe. Még akkor sem, amikor a ’68-as, balos-hippis Michael Caine a halállal is viccelődve, csak azt hajtogatja kivégzőinek, hogy “Húzd meg az ujjam!”.

Standard

Húzd meg az ujjam!” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások lezárva.