blog

HUSSE 8 prezentáció

AdaptationMa kezdődik a HUSSE 8 konferencia, és rögtön az első nap első eresztésében, a filmes szekció első előadójaként szövegelhetek. A téma az adaptáció, és (nem) csak ezért Spike Jonze és Charlie Kaufman Adaptáció című filmjéről fogok beszélni. A lényege a rövidke előadásnak az, hogy a film mennyivel előrébb jár adaptációelmélet problematikában, mint maga az elmélet: az Adaptáció önmagában ugyanis megvalósítja azt, amit az adaptációval bíbelődő elméleti diskurzusok még csak most körvonalaznak igazán. Még manapság is ott tartunk, ahol kb. 100 éve: ha kinyitunk egy folyóiratot (legyen az tudományos jellegű vagy kevésbé illetve egyáltalán nem efféle), és beleolvasunk egy olyan film kritikájába, amely egy könyv alapján készült (mintha csak könyv, vagyis regény szolgálhatna egy adaptáció alapjául), szinte biztos, hogy olyan megjegyzésekbe botlunk, mint “hűen követi a regény cselekményét” vagy éppen ellenkezőleg: “teljesen eltér a regényben olvasott történettől”; vagy “Johnny olyan, mintha a regényből lépett volna elénk” illetve a másik véglet: “Johnny egyáltalán nem olyan szőrös szívű figura a regényben, ahol sokkal árnyaltabban jelenik meg az olvasó előtt”, stb. Igen, az olvasó előtt valóban úgy jelenik meg a karakter, ahogy az olvasó akarja – de ez önmagában is már adaptáció!

Spike Jonze és Charlie Kaufman agymenése, melyet végül Adaptáció címmel tártak a nagyközönség elé éppen arról szól, hogy az adaptáció hogyan írja felül a hagyományos megközelítések bigottságát és időbeni merevségét: ugyanis a film nem elégszik meg azzal, hogy a szokásos módon (milyen is az?) egyszerűen átemelje a könyv cselekményét és karaktereit – nem is teheti ezt, hiszen Susan Orlean Orchideatolvaj című könyve nem fikció, hanem afféle riportregény, ráadásul szerkezetileg sem könnyű falat. Charlie Kaufman elég furcsa megoldást talált a már-már lehetetlennek tűnő feladatra: önmagát illetve magát az adaptáció folyamatát írta bele a filmbe. Vagyis a film önmaga keletkezéséről szól, arról a periódusról, ami megelőzte önnön létét.

Kaufmanék nem elégedtek meg ezzel sem, pedig már ez is óriási húzás: mivel szükségképpen az adaptálandó regénynek is szerepelnie kell a filmben, így az eredeti kiadást meg is mutatják többször is, azonban nem Orlean képe, hanem az Orleant alakító Meryl Streep látható a borító hátoldalán. Ez pedig azt jelenti, hogy a film “át-” illetve “újraírja” magát az alapjául szolgáló regényt is, amit később a történet furcsa tekervényeiben be is bizonyít. Ezt a frucsa, Möbiusz-szerű rendszert a jelenkori adaptációelmélet még csak kapizsgálja, miközben egy film már régen be is mutatta a technikát. Pedig valami ilyesmiről kellene már elég régóta beszélni.

Standard