digitális, film

Hogy lehet szexi a magyar film?

A héten egy mozgókép-forgalmazói konferencián jártam, ahol az újmédia forgalmazást érintő kérdéseit vázoltam – mondhatni, ezzel egy mély szakadék egyik oldalán álltam, a másikon a hagyományos forgalmazásban szocializálódott szakemberek néztek rám, mint az ördög ügyvédje (lévén, hogy a torrentet és más, nem hagyományos mozis megjelenítési és terjesztési eszközt éltettem). Többször előkerült a kérdés, hogy a 2012-ben listázott 53 magyar film miért nem jutott el a szélesebb közönséghez, miért nem volt visszhangja, és főleg, a fiatalok miért nem cuppantak rá azonnal. Elhangzott, hogy már azt is sikerként könyvelték el, hogy az Urániában be tudták mutatni a filmeket egyesével, valamint a Duna televízió (gondolom, éjfél környékén) leadta őket. Ezen túl jártak a filmek vidéki művészmozikban, és rendeztek néhány filmklubot is, ahol szakértők segítségével igyekeztek bevonni a fiatalokat a diszkusszióba – kis létszámmal, de legalább sikeresen megszólítva őket. Nem tisztem bíráskodni, de véleményem szerint alapvetően elhibázott koncepció alapján vágtak bele a forgalmazási részbe, ami előre meghatározta a sikertelenséget is. Ha nem egy mélységesen mély szakadék két oldaláról magyaráznánk egymásnak, ideális esetben tíz perc alatt fel lehet építeni egy olyan stratégiát, amivel nemhogy feloldjuk a magyar film iránt érzett gátlásainkat, de egyenesen az lenne ciki, ha valaki nem ismerné ezeket az alkotásokat.

A jogdíjak által is meghatározott tehetetlenséget, a limitált terítés okozta szűk kínálatot, és a becsípődött “értelmiségi” műsorsávot úgy, ahogy van, el kell felejteni. Az, hogy ennyit is nehéz volt elérni, egyáltalán nem siker. És az újmediális platformok bevonása nélkül ez már nem is lesz másként. Én ezt tenném (10 perces brainstorm eredményeként, kidolgozatlanul, végiggondolatlanul):

  • a cél, hogy elérjük, a filmek megismerése, bemutatása eseménnyé váljon
  • középiskolai és egyetemi szintű oktatási csomagokat kellene összeállítani, amolyan kurzusok formájában, releváns olvasmányokkal, szempontrendszerekkel, az adott szinteknek megfelelő körítéssel, online felület támogatásával
  • blogokat, bloggereket kellene bevonni, akik vállalják, hogy legalább X filmről írnak (nyilván támaszkodva a fenti anyagokra is). Szakmai blogok végeznék a szemlézést hétről hétre, de a diákok-hallgatók írnák a bejegyzéseket – így áthidalható lenne a profi-amatőr szakadék, sikerélményt generálna, ráadásul olyan nyelvezettel találkozna mindenki, amilyet ért.
  • trailer versenyt kellene hirdetni: annak mintájára, ahogy anno Fincher stílusában készítettek előzetest a Sátántangóhoz. A lényege az lenne, hogy csapatok kiválasztanának egy magyar filmet, aminek egy híres, stílusjegyei alapján jól felismerhető hollywoodi filmrendező stílusában kellene elkészíteni a trailerjét. (Ehhez ugye ismerni kell a magyar filmet, a rendező stílusát, valamint az amerikai filmet-filmeket, illetve a rendezőt – szuper stílusgyakorlat!)

  • gamification rendszert kellene kialakítani: kialakított szempontok alapján gyűjthetnék az érdeklődők a virtuális kitűzőket, díjakat
  • (nagy levegő:) torrent segítségével letölthetővé tenni a filmeket (akár regisztrációs rendszert bevetve), hogy mindenki, aki részt akar venni az eseményben (ami egy évre lenne tervezve), hozzáférhessen az anyaghoz, illetve online mozifelületet kellene kialakítani
  • gif-versenyt a Tumblr-re: zanzásított, gifbe pakolt filmjeleneteket létrehozni
  • selfie-versenyt az Instagramra: a kiválasztott filmek tartalmából építkező, stílusának megfelelő, kontextusába illő selfie-ket készíteni
  • szavazást és dedikált oldalakat a Facebookra: a különböző versenyekhez tartozó szavazásokat Facebook applikáció segítségével koordinálni; valamint csapatok az egyes filmekhez létrehoznak oldalakat, amiket az egy év folyamán életben tartanak (releváns hírfolyammal, extra anyagokkal, blogok becsatornázásával stb.)

Nem hiszem el, hogy ha ezt valamilyen formában beindítaná valaki, ne lehetne nagyobb sikert elérni, mint a Duna televízió éjszakai sávjával. Uff.

Standard