film

Hidegrázás

Vakító fehérség

Az volt a tél
Szörnyű tél
Dimitrij legendát mesél
Hallgatom: Léna eltűnt egy hajnalon
Többé nem várt, s a trojka állt a friss havon
(Omega: Léna)

A szerencsétlen honi címadási gyakorlatéknt fogkrémreklámmá silányított megjelöléssel ellátott Vakító fehérség tulajdonképpen akár jó film is lehetne, ha ki tudná használni az Antarktisz atmoszférájának utánozhatatlan jegességét és klausztrofóbáját, és nem erőltetné a bináris oppozíciók geográfiai allegóriáját (Miami – napsütéses – izzadós – bűn versus Antarktisz – sötét – jeges/hóviharos – vezeklés/felépülés), és nem erőltetné a főhősnő misszióval párosuló terapeutikus célzatú önkétes száműzetésének értelmetlenségét. Sajnos azonban nagyon mondani akar valamit (mit?), és sikeresen felvonultatja a kelléktárban fellelhető klisé-rengeteget, mégpedig válogatás nélkül. Az, hogy már az elején egyértelmű, ki a jó lány és ki a rossz fiú, nem segít az ügyön, így a néző alig várja, hogy valami rendes hóvihar betemesse a helyszínt, vége szakadjon a szenvedésnek. A sztori érdektelenségét is bebiztosítják egy történelmileg tökéletesen átgondolatlan és hiteltelen apropóval (szovjet gyémántcsempészek, akik egymást gyilkolásszák a hidegháború kellős közepén, no és persze hol máshol, mint a Déli-sark környékén, nehogy számottevő populáció közelében zuhanjanak le?!), és logikai bukfencektől hemzsegő, ad hoc jelleggel kapcsolódó jelenetsorokkal spékelik meg – nem is tud becsületes thrillerként funkcionálni a film.

Pedig az atmoszféra megteremtése eleinte jól sikerül: az ember szinte fázni kezd a külső jelenetek láttán, a kékes-fémes, rideg felületekkel telepakolt kutatóbázis épületében barangolva, és hálás minden melegebb színtónusért, de a film végére még a hóvihar is hiteltelenné válik (arról meg pláne ne beszéljünk, milyen Jedi-erővel bír az, akinek ugyan odafagy a keze a kilincsre, le is jön jó adag bőrréteg, de a tenyere egy óra múlva már nemhogy nem fáj, de a kezét tökéletesen használja is; vagy hogy van az, hogy eleinte gondos előkészületek után lép ki bázisról, spéci védőfelszereléssel, de a végén már simán lát a hófúvásban -50°C-ban szemüveg nélkül is, anélkül persze, hogy minimális arcpír keletkezne – és lehetne sorolni), hiszen fúj-fúj, tonnányi havat röpít a kamerába is, de a az arcok, a ruhák, az épületek, a felületek – mintha nem tapadna rájuk a fránya jég és a hó… A nyomozás végkifejlete mégis visszahozza a reményt, hiszen egy ügyes fogással a hóvihar kellős közepében egy kötélpályához pányvázva kergethetik egymást hőseink és antihőseink: mindebből azonban inkább a botladozás marad meg, hiszen feszültséget sajnos nem tud felépíteni a rendező.

Standard

Hidegrázás” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Thornhill szerint:

    Én nemrég két fagyos vidéken játszódó filmet láttam, ahol a klausztrofóbikus atmoszféra igen jól megvan. Az egyik a Fritt Vilt norvég slasher horror, a másik a The Last Winter thriller/horror. Az előbbiben a klisékkel teli sztorit épp az atmoszféra teszi ütőssé. Messze a civilizációtól telefon nélkül az elhagyott havas hegyi panzióban még a jó öreg maszkos baltás gyilkos is komolyan vehető.
    Az utóbbiban egy északi-sarki olajkutató bázis emberei esnek sorban áldozatul egy láthatatlan szörnyetegnek, melyről nem lehet tudni, hogy valódi vagy pedig ők őrülnek meg sorban. Ennek a végén a klímaváltozásra utaló konklúzió kissé erőltetett, de ha elkapott a hangulat, akkor inkább csak meglepőnek tűnik.

Hozzászólások lezárva.