film

Hát így állunk

A dolgok állása Mindig is kedveltem az újságírós-nyomozós politikai thrillereket, főleg azért, mert agymunkára építenek a talmi szórakozást nyújtó mindenféle tűzerővel ellátott opuszokkal szemben, és mert az ítélet soha nem egyértelmű, legalábbis minimum két, de sokszor még több oldala van, vagyis sok-sok kis igazság (amelyek közül persze a perspektíva miatt egy mindig hangsúlyosabb a többinél). A dolgok állása meglepően jó ritmusban és szerkesztéssel nyit, elliptikusan építkezik, mi fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, ráadásul éppen annyit enged láttatni, amennyi továbblendíti a történetet és kellőképpen kíváncsivá teszi az embert. Ha egy kissé túlságosan is kliségyanúsan megjelenő Russel Crowe és egy hasonlatosan kliségyanús Ben Affleck vívja meg az ilyenkor szokásos csatáját és az új idők hangjaként feltűnik a nyomtatott sajtóval szembeni felületes bloggerina nem kevéssé kliségyanús (és meglehetősen sarkosan megrajzolt) Rachel McAdams is, akkor pláne kevés okunk lehet panaszkodni (főképp, ha ott van még támogatólag Helen Mirren, Robin Wright Penn és Jeff Daniels is). Jó arányérzékkel, kitűnő ritmussal és merész vágásokkal operáló filmre ülhet be a közönség, amely azonban sajnos annyira el is van foglalva a felépítéssel és a sztori tekergetésével, hogy a csattanó, a nagy reveláció kissé sekélyesre sikeredik.

Tulajdonképpen klasszikus jó vs. rossz történetet mutat be a film, amelyben a Crowe által alakított klasszikusan igénytelen, ám annál maximalistább és profibb öreg rókának számító újságíró egy olyan ügyben kezd nyomozni, amelyben legjobb barátja, a képviselővé avanzsált Affleck-figura kerül kényes helyzetbe. Ahogy ez lenni szokott, semmi sem az, aminek látszik, hiszen a jó ügyekért felszólaló, népszerű politikus áldozatnak tűnik első blikkre, és persze barátja is így próbálja meg felgöngyölíteni az ügyet: meg akarja védeni a politikust. Csakhogy közben egyre inkább úgy tűnik, a politikusok egyszerűen nem képesek kievickélni a skatulyából, és persze a korrupció gyanúja egyre inkább bizonyítottá válik. McAdams, az újság online változatának népszerű bloggere a nyomtatott sajtóval szépen konnotáló “minőségi, oknyomozó” újságírást tanul Crowe-tól, persze mindezt anélkül, hogy valaha is elhangozna a bűvös megállapítás, hogy a minőség nem mediális kérdés – ezt most hagyjuk is, nyilván gondja volt az alkotóknak a blogokkal, másként ugyanis nehezen magyarázható az ellenszenv ebben az irányban. A lényeg, hogy a múlt és a jelen gyermekei összefognak és szerencsére anélkül viszik végig az ügyet, hogy rózsaszínen csöpögős mázzal burkolva érjenek szerelmetes révbe. Bár sajnos mindennemű katarzistól és epifániától meg van a kedves néző fosztva mindezzel együtt, ugyanis egy ilyen pergő film végén egy klaviatúrát csapkodó, majd simán távozó Crowe elég minimál lekerekítése az egyébként jól felépített cselekménynek.

Standard