blog

Harry Potter is ebből tanult

Nem tudom megítélni, hogy elkötelezett fantasy-tudorok hogy viszonyulnak Susanna Clarke tekintélyes kötetéhez, amelynek címe a magyar keresztségben A hollókirály lett, mindenesetre számomra üdítő színfolt, már csak a megközelítés miatt is: Clarke ugyanis nem egy “egyszerű” varázslós sztorit eszelt ki, hanem olyan felépítésű regényt, amely egyszerre kalandos regény, társadalomkritika, korrajz és persze mágiatörténeti tanulmány – tiszta Roxfort. A pikírt humorral átszőtt leírások és párbeszédek sorra lábjegyzet hivatkozással egészülnek ki, amelyeket ráadásul a szerző teljesen szabályosan, amolyan tudományos igénnyel helyez el, és ha posztmodernkednénk, akkor hihetetlen, miket tudnánk írni róla narratológiailag – de nem fogunk. Legyen elég annyi, hogy érdekes, ügyes szerkesztési trükk, ami ráadásul cseppet sem zavaró, pedig készültem rá, hogy a végére unalmas lesz.

Jonathan Strange és Mr. Norrell története nem hősköltemény, és mellőzi a fantasy műfajához olyannyira hozzátartozó kötelező sallangok többségét is – inkább tradicionális angolszász folklór, ami táptalajként szolgál, mint bármi más. És ez nagyon jót tesz a szövegnek, amely így könnyedén építkezik a szellemes és szatirikus leírásokon keresztül a végső, kifejezetten mozira írt katarzisig, miközben olyan alternatív történelmi regényt olvasunk, hogy valószínűleg a legtöbb referenciát nem is fogjuk fel, annyira tökéletesen illeszkedik Nagy Britannia történelmébe az egész.

Nem nagyon lehet elmesélni a történetet – illetve nagyon egyszerűen és semmitmondóan lehet csak, és éppen a lényegét veszítené el, de annyi bizonyos, hogy Roxfortban mindenképpen kötelező olvasmánnyá kellene tenni (ha még nem az esetleg), mert Potterék még mindig kicsit túljátszák a mágiát ahhoz képest, amit Strange és Norrell bemutat: a mágia ugyanis, kéretik tisztelettel az észbe vésni, vagy van az országban, és akkor a muglik is tudnak kisebb-nagyobb varázslatokat elkövetni, vagy nincs, és akkor a mágus is csak könyvébe meredve tanulmányozhatja az igéket.

Őszintén szólva arra számítottam, hogy valamiféle Tolkien-Lewis-Rowling vonalon elkövetett mixet kapok, ehelyett egy nagyon eredeti, emberszabású történettel rukkol elő A hollókirály, amolyan felnőttesebb Harry Potter-nek is lehetne bélyegezni, de mivel alapvetően eltér Potter történetének minden rezdülésétől, inkább nem is kellene skatulyázni. Bár a 766 oldalt számomra nem sikerült teljesen kiegyensúlyozott tempóra faragni, hiszen középtájt a kezdéshez és pláne a gigantikus befejezéshez képest kissé leül a történetvezetés, összességében nagyon fájna, ha emiatt letettem volna a vaskos kötetet elégedetlenkedő pillantásokkal övezve, mert ami az utolsó mintegy 200 oldalon történik, és ahogy ez az olvasó szeme elé vagyon tárva, az valószínűleg egy szekérnyi olvasmányélménnyel is felér.

Standard