film

Harry Potter, a félvér

Harry Potter és a Félvér Herceg - mozijegy A furcsán hangzó cím ötletét a mozijegy adta, és ez akár rossz ómennek is tűnhetett volna, hiszen kiderült, a Harry Potter és a Félvér Herceg véleményem szerint a széria eddigi legsikerületlenebb darabja. Azt most hagyjuk, hogy miben tér el az alapjául szolgáló kötet szövegétől, vagy mennyiben követi azt, eleve huszadrangú kérdés, inkább koncentráljunk magára a filmre. Az első fél órát meglepően végiguntam, a következőt is, majd azon kaptam magam, hogy izgulok, feszengek, szorongok. Sajnos nem a film keltette hatás volt ez, hanem egyszerűen én éreztem kínosnak a filmet magát. Kidolgozatlan és lapos (nem csak úgy lapos, hanem égbekiáltóan, otrombán lapos) karakterek, akik maguk sem értik, mi a frászt keresnek a vásznon, mintha idegen lenne a történet környezete, mintha nem a diegézis szüleményei lennének, szokatlanul erőltetett dialógus, ami már csak azért is problematikus, mert hihetetlen jó az alapanyag, és az eddigi Potter-filmek így-úgy egészen tűrhető párbeszédeket hoztak, és úgy egyáltalán az arányérzék majd’ minden területen megmutatkozó teljes hiánya – ezek jellemzik az új filmet. Egészében véve hiteltelen, hamis majd’ minden jelenete, átgondolatlan, minennemű koncepciót nélkülöző a narratív építkezés, és még a ziccert, a tökéletes hitchcocki MacGuffint (igen, a Félvér Herceg biza’ az lenne) is teljesen képtelenek kiaknázni – nos, ez a filmkészítők totális csődje.

Dumbledore és Harry

Sajnos színészfronton sem jobb a helyzet: a színpadokon képességeit bizonyító Daniel Radcliffe repertoárja konkrétan két részre oszlik (bárgyú, idétlen mamlasz, az előző részekhez képest is túlméretezett szemüveggel, valamint bárgyú, idétlen mamlasz, aki megpróbál dühöngeni vagy épp félreértelmezi a szerencse lötyi hatását és fellengzős bunkóvá változik), Rupert Grint bebiztosítja magát a jövő idétlen tinivígjátékainak lúzerszerepébe, Emma Watson pedig vagy sír, vagy mosolyog, vagy kifejezéstelen az arca. Kedvenc Piton professzorunk egy puffadt arcú alkoholistára hasonlít, akinek frissen mosott haja úgy csillog, mint a halálra zabáltatott Whiskas-macska szőre – egyenesen blaszfémia, és szegény, jóravaló Jim Broadbent túlzó, színpadias Lumpsluck-ja is kifejezetten irritáló jelenség. Talán egyedül Maggie Smith és a Luna Lovegood-ot alakító Evanna Lynch alakítása nevezhető némi felüdülésnek, mert sajnos még Helena Bonham Carter is súlyos szereptévesztésben pörgeti a karneváli figurát, ami így inkább gyatra bohóc, mint félelmetes varázsló. Még esetleg az ifjú Tom Denemet alakító Frank Dillane mutat valamiféle értékelhető produkciót, ám sajnos neki bánatos-büszke gonosznak kell lennie – pedig legalább az arca, a tekintete jelzett valamit.

Érdektelen, tét nélküli filmet készített a Yates irányítása alatt dolgozó gárda, akik olyan komikusnak szánt jelenetekkel igyekeztek feldobni a filmet, amelyek a leggagyibb, hétköznap délután sugárzott tv-filmekben sem állnák meg a helyüket, hiszen egyszerűen ripacskodás az egész, valamint olyan jelenetekkel próbálnak sokkolni, ahol már jó öt perccel előre tudja a megoldást az is, aki nem olvasta a regényt. Mert attól, hogy sötét van, hogy kialusznak a fények, és disszonáns magas hangok hagyják el a hegedűket, még nem épül feszültség, sőt, attól, hogy a meleg színekre beállított protagonisták körnbyezetének kontrasztjába, egy rossz, elmosódott képminőségre belőtt, kilúgozott rideg atmoszférába helyezik az antagonistákat, még nem fogok rettegni az összetűzéstől sem. És nem is kell, mert a nagy összecsapás teljesen súlytalan és így céltalan jelenet – nem is tud vele mit kezdeni Potter sem, így arcán marad ugyanaz a bárgyú kifejezés, ami az egész film alatt jellemezte: mitől is lenne lelkében felbolydulás, ha az egésznek semmi tétje?

Az egyetlen pozitívum, amiben kapaszkodni tudtam néha, az a steampunk apró részleteinek, kiegészítőinek egyre látványosabb beemelése a film díszeletezésébe – ez akár még sejtetni is engedhet valamit, ami menthetné a filmet, valamit, ami talán koncepcióként hozzáadna valamit az egészhez. Helyette azonban egy meglehetősen drága amatőr iskolai színjátszócsoport debütáló előadására futotta csak. Sajnálatos, félvér Harry Potter ez a film. Vissza Cuarónt!

Standard

Harry Potter, a félvér” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Stilgar szerint:

    Ez a Potter szerintem nem félvér, sokkal inkább félkész. 🙂

    Mozizás közben azon kaptam magam, hogy hiába telik az idő, jelenetek jönnek-mennek, egyiknek sincs köze a másikhoz, amikor meg végre-valahára eljut a film a barlangrészhez, csak annyit tudtam kinyögni, hogy “mivan? Már itt tartunk? És ez meg ez meg ez (stb.) hová tűnt?” Való igaz az is, hogy a rideg színek inkább nyomottá teszik a nézőt, nem lesz ettől félelmetes a hangulat – ellenpéldának ott van A sötét lovag: a cselekmény nagy része nappal játszódik, mégis van egy félelmetes hangulata.

    Rickmant szerintem nem kellene annyira bántani, a film egyetlen értékelhető poénja hozzá fűződik; inkább Emma Watsont kéne kipenderíteni a stábból, de nagyon hirtelen! Persze nem lehet igazából senkit se hibáztatni Rowlingon kívül: az ötödik kötettel kezdve a plotok már finoman szólva is kidolgozatlanok voltak, és rossz alapanyagból nem lehet (vagy valószínűleg piszok nehéz) jó végeredményt kihozni.

  2. Bun4 szerint:

    Félig-meddig egyetértek az előttem szólókkal, de azzal semmiképp sem hogy az ötödik kötet és társai rossz alapanyagként szolgálnak. Szerintem pont hogy ott indul be a gépezet, az első négy könyv még gyerekmesének is elmegy (kivéve persze a 4. végén a temetős jelenetet), viszont az 5., 6., 7. már egy profin felépített minden pillanatában izgalmas sztori.
    Legalábbis én nagyon szeretem Rowling stílusát; nem untatnak sem a leíró részek, a cselekményesek meg pláne nem.
    Ezt a filmet úgy látom, hogy aki nem olvasta, nem érti meg teljesen. Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy a jeleneteknek gyakran nincs köze egymáshoz, de nem is mindig derül ki, hogy az adott jelenet miért volt fontos (ha az volt egyáltalán).
    Az mondjuk vicces volt, hogy Harry-nek hol megvolt a sebhelye, hol nem. Vagy úgy voltak vele, h 5 rész után már úgyis mindenki tudja, hogy ott van a villám a homlokán?
    Á–sszességében nem tetszett a film, a színészi alakítások sem éppen Oscar esélyesek, annak ellenére, hogy az angol színészvilág nagy nevei vonulnak fel (nem a Radcliffe-Grint-Watson trióra gondolok természetesen).
    Mindezek ellenére még mindig jobban tetszett ez, mint a Főnix Rendje. A Halál ereklyéitől meg már előre félek.

  3. Thornhill szerint:

    Nekem is végig az volt az érzésem, hogy azok a szálak lettek a legkevésbé kidolgozva, melyek fokozatosan felépíthették volna a feszültséget. Ezek – mint említed is – a Félvér Herceg kiléte utáni nyomozás, valamint a rejtély, hogy mire készül Malfoy a Szükség Szobájában. Leginkább az bosszantott, hogy azzal, hogy a nagy csatajelenetet kihagyták a filmből az egész volt-nincs szekrényes szál értelmét vesztette. Minek olyan nagy gonddal becsempészni a Halálfalókat, ha végül nem is csinálnak mást csak összetörnek pár poharat meg az az ablakot a nagyteremben, hiszen a “csúcsjelenetben” Malfoy-on és Pitonon áll vagy bukik a tervük.

  4. Klára szerint:

    Halálosan untam. Ez volt az első, amin az első 20 perc után már kimentem volna. A könyv és a film viszonya? Iszonya(t). De nem is azért adaptálnak egy könyvet, hogy mindent visszaadjanak belőle. Csak éppen itt valóban az érthetőség kárára ment a vizualizáció.
    Az a lényeg: Harry tudja, ő a kiválasztott… Vajh’ mire? Mert nagyon bátortalan és vérszegény ebben a részben.
    Én amúgy nem vagyok J.K. Rowling-rajongó. Az egész Potter-őrület hidegen hagy. De ez mindegy is.

  5. Amikor a Transformers 2 – A bukottat bosszúját néztük meg, akkor vettem észre, hogy a jegyre a helyhiány miatt a “Transformers – A buko” került nyomtatásra. 🙂

Hozzászólások lezárva.