blog

Gyógyír vagy nem…

Mára ott tartok, hogy borzasztóan felidegesít minden újabb, gyógyszerekkel illetve a gyógyszerek honi helyzetéről szóló híradás, pedig most kell észnél lenni igazán. Jellemző, hogy mi, magyarok, ezt sem tudjuk normálisan intézni: vitatkozunk azon, hogy ki, hol és milyen körülmények között mit árulhat, de ha árul, akkor a jó gyógyszerész morc lesz, és közli, na akkor a máshol is árusított termékeket ő biz’ nem fogja árulni, és közben szidják az Algopyrin-t és társait, hátha majd a pirulák elviszik a balhét. Ismerős? Valószínűleg általános iskola alsóbb osztályaiban szokik le az átlag ember a hasonló purparlékról. (Hogy aztán felnőttként, lehetőleg diplomával a kezében újra csobbanjon egyet az ilyesféle adok-kapok csodálatos habjaiban.) Enyhén szólva félrecsúszott a vita (ha volt valós vita egyáltalán – már nem emlékszem, csak a habzó szájakra), és nem is tűnik úgy, hogy feldereng a normális rendezés lehetősége. Persze megint a kicsinyes érdekek és a székekhez, pozíciókhoz való ragaszkodás motivál minden felet – csak közben a jó magyar nép is teszi a dolgát. És spájzol…

Most éppen a nem túl hosszú jövőre predesztinált Algopyrint vesszük kilóra, még annak tudatában is, hogy nem feltétlenül ez a legkedvezőbb – már mellékhatásilag. De az kit érdekel? Bár otromba hülyeség a “kit érdekel?”, mégis az egyetlen “túlélő” hozzáállás. Ugyanis azok, akik most hirtelen óvaintenek és egyenesen lebeszélnek (majd pediglen tiltják) a gyógyszert, azok valamiért a fülük botját sem mozgatták akkor, amikor a gyártó (!) szólt nekik hogy talán mostmár vegyük ki a forgalomból, mert nem teljesen kóser a készítmény. Ezt hogy magyarázza az illetékes (ami, tudjuk, “természetesen” nincs, mert az ebben a medencében nekünk nem dukál)? (Ne tessék próbálkozni, “költői” a kérdés…) A magyar mit szimatol? Átverést. Irány tehát a patika, teherautó, majd a spájz.

A másik számomra érthetetlen és bosszantó ügy a patikán kívül kapható kavarcs. Ha a patikusok tényleg annyira a “betegek” mellett állnak, és – kéretlenül bár, de – az ő érdekeiket védik, az esetleg nem jut az eszükbe, hogy a “fogyasztónak” esetleg a szélesebb körű hozzáférés jó lehet? Persze, hogy nem, hiszen bár arra hivatkoznak, hogy a betegek egészségét védik, igazából azt hallom a mondatokból: a beteg hülye, halvány lila gőze sincs arról, mit, mikor és mennyit vegyen be… Mert ha a gyógyszertárban veszem meg a gyógyszert, akkor majd tudni fogom? Az obligát replika: “igen, tudni fogja, mert tájékoztatják”. Hát, nem. Lehet, hogy én járok rossz helyekre, de élő gyógyszertárost nem láttam, aki bármiféle tájékoztatást adott volna bármilyen gyógyszerről, amit vettem. Mert azt persze természetesnek veszik, hogy egy egyszerű fájdalomcsillapítót már csak be tud venni a szerencsétlen… Csakhogy akkor miről is beszélünk?! Ennyi erővel nyugodtan megvehetném a benzinkútnál is a fájdalomcsillapítót (ha lenne, merthogy gyalázatosan kevesen jelentkeztek ilyesféle terjesztésre).

S hogy minek milyen mellékhatása van, azt hagyjuk. Mindennek van valami. Most épp az Algopyrin és tsai vannak soron, és a paracetamol nagy favorit (nálam már rég…), de ha nem veszem figyelembe a javallatokat, akkor biz’ a májam igen rövid távon bosszút forral. Irodalomtudománnyal bíbelődők nyilván továbbra is Jacques Derrida nevű kezelőorvosukat vagy gyógyszerészüket fogják felkeresni, legfőképpen pedig a pharmakon-ról írott javallatait, amely szép görög szó, gyógyszert jelent, csak van egy kis “mellékhatása”… pardon… “mellékjelentése”, ami nem más, mint a méreg. Már megint a görögök…

Standard