blog

Gibson és a Zeitgeist

William Gibson: Spook Country William Gibson ott folytatja, ahol a Trendvadász végződött, hiszen a Spook Country fő “szelleme” és mozgatórugója ismét az a furcsa figura, aki mindig a háttérben és a háttérből irányít, egy bizonyos Hubertus Bigend (akinek egyébként megjelenik a fiktív Wikipedia leírása is a regényben). A korai regényektől eltérően, a Pattern Recognition világához hasonlóan most is egy kortárs, jól érezhetően politikus és technikailag előremutató, kifejezetten szépirodalmi szöveg született, amiben nem a cselekmény dominál, sokkal inkább a külső tényezőkre adott apró, emberi rezdülések, és az azokból kiépülő társas hálózat.

Vannak persze hi-tech kémek, CIA, FBI, DEA, titkos akciók, titkos ügynökök, iPod-on továbbított adatkötegek, geo-hacking és mások is, még egy európai Wired is körvonalazódik, ami persze sokkal inkább protagonistánk, Hollis Henry számára jelent valamiféle titokzatos motivációt, mint érdemleges narratív keretet. Gibson-nak ismét sikerült az, amivel valószínűleg rengeteg szerző küzd: a szövegben ott az a fránya Zeitgeist, amit nem lehet mímelni, mesterkélt fondorlatokkal odabűvölni, vagyis ami vagy van, vagy nincs – és itt nagyon plasztikusan, hihetetlen erővel van.

A tér koordinátáit már akkor kezdi az olvasó problematikusnak felfogni, amikor a protagonistát beavatják az ún. locative art létezésének titkába és működésének logikájába: GPS helymeghatározás és virtuális térmodellek segítségével “népesítenek” be bizonyos földrajzi pontokat, aminek köszönhetően egy gazdag virtuális tér keletkezik, észrevétlenül a hétköznapi szemlélődő számára, merthogy VR-sisak kell a sasoláshoz. Ott van például LA egyik útján River Poenix holtteste, melyet egy locative artist, Alberto “modellált”, megemlékezve a fiatalon elhunyt ígéretes tehetségről. Gibson csavarja az, hogy a valóságosnak induló cselekmény egyre inkább maga válik locative art-tá, hiszen mind térben, mind időben, mind pedig minőségében, mintha a narratíva készítene egy virtuális művet, amely egy furcsa, felfüggesztett koordinátarendszerben lehet észlelni – ez lenne maga a regény szövege.

Kevés olyan szöveg van az ember életében, ami valamiért tartóssá válik, fontos lesz, megmagyarázhatatlanul és feltétel nélkül. Gibson legutóbbi két kötete (amelyek egyébként az elődökhöz képes atipikusak) ilyen – talán éppen ezért borzasztó nehéz róla/uk írni is. Mindenkinek nagyon ajánlom persze. Ő maga pedig imígyen nyilatkozik a könyvről:

Standard