blog

Forradalmi út 115.

A szabadság útjai Sam Mendes nincs túlzottan jó véleménnyel az amerikai álom egyfajta manifesztációjának gondolt kertvárosi idillről, és magáraól a középosztály anyagi jólétéről, és azt üzeni immár többszörösen is, hogy amikor jót röhögünk a Született feleségek furcsaságain, akkor azért nem ártana átlátni a szitán és végre tudomásul venni, hogy ez az egész nem komikum, hanem a legdurvább és leggyomorforgatóbb tragédia, ami emberrel történhet. Sőt, talán nem durva általánosítás azt állítani, hogy a középszerűség és a megalkuvás elleni proklamációját fogalmazza mozgóképre ismét A szabadság útjai című aktuális munkájában. És le kell szögezni: úgy tud mesélni erről, hogy ugyanabban a környezetben játszódó, hasonlatos tematikájú drámája egy percig nem ismétli önmagát – ez eleve bravúr. Az is bravúr továbbá, hogy színészeiből ismét valami olyat hozott ki, amit nem sokan képesek: felesége, Kate Winslet olyan tökéletes, mondhatni “született” feleség, hogy álmodni sem lehet nála jobbat, éppen ezért olyan hátborzongató tragikus döntése, pláne a terv kivitelezése, a rezdülésmentes mosoly, amivel férjétől búcsúzik – thriller pillanat minden kellék nélkül. Leonardo DiCaprio szerintem már sokszorosan is bizonyított, de most olyan mélységekben kutakodik a férfi lélekben, hogy az ember hátán feláll a szőr.

A film tempója zseniálisan tükrözi az élethelyzeteket, egyetlen felesleges beállítás, szó vagy rezdülés nincs, a csend olyan feszült, mintha éppen valami erős pszichothriller képsorai futnának – és tapintani lehet azt az elkeseredett kiút keresést, aminek – sejthető ez az első képkockától, a két központi karakter találkozásakor – csak kilátástalan és feldolgozhatatlan űr és kétségbeesés lehet a vége. Kiemelkedő alkotás ez a film, és valószínűleg soha nem hagyja nyugodni azt, aki egyszer is látta. Oscart neki, de többet is!

Standard

Forradalmi út 115.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások lezárva.