film, kult

Filmkritika: nyomtatott kontra online

David Bordwell a megszólított jogán igyekszik taglalni, mit is gondol arról, hogy a filmkritika most éppen azért haldoklik, mert az interneten publikált szövegek olyannyira túlerőben vannak, hogy a minőségi kritika tulajdonképpen megszűnt létezni, vagyis igyekszik válaszolgatni Thomas Doherty februárban (online) publikált siralmaira, amelyek The Death of Film Criticism címmel kerültek összefűzésre. Hagyjuk a nyilvánvaló tárgyi tévedéseket és a kifejezetten dedós, ostoba felvetéseket és dobálózásokat, amelyek a The Chronicle of Higher Education virtuális hasábjain találtak helyet – többükre Bordwell nagyon visszafogottan és igazán úriemberként reagál. Ami azonban valahogy nem jelent meg a kérdés értő megvitatásában az a furcsa kiindulási alap, amely a blogszféra megnyilvánulásait egyenlőnek véli a kritika, éppen most a filmkritika termésével, vagyis a blog szerepét a filmkritika jelenkori intézményeként kezeli, valamint a mennyiség kérdéskörébe utalja a minőség mibenlétét, ami végképp fals képet alakít ki a problémáról (már ha egyáltalán van itt bármiféle probléma). Doherty professzor azon aggódik, hogy a fránya bloggerek közül bizony nincs esély, hogy egy Agee, Farber, Sarris, vagy Kael kiemelkedne, mert képzetlenek (értsd: nem végeztek filmszakon), nincs hátterük (értsd: nem publikáltak nyomtatott folyóiratban), következésképpen megölik (sic!) a filmkritikát, mint szakmát. Nem igazán tudom, a jó Doherty professzor, aki ezek szerint lecsapna a galád blogszférára (jaj nekem, de a nyilván más ligában játszó Bordwellnek is!), és kitiltana mindenkit a moziból, aki az adott filmet online méltatná a vetítést követően (és ő már csak tudja, hiszen Joseph Breen tevékenységét taglalta egyik nyomtatott könyvében), szóval nem tudom, mit olvasgathat Doherty, de ideje észrevenni, hogy a tudományos igényű folyóiratok is egyre inkább az online megjelenés felé tendálnak (épp ideje, mondom én), így egyre több klasszikus, de még több friss (ám igényes, figyelemreméltó) filmkritikai vagy netán filmelméleti periodika találja meg helyét az interneten.

Ebből csupán az következik, hogy minden tisztelet mellett is csak személyes pánikot lehet diagnosztizálni Doherty kirohanása alapján, ami nagyjából egy szinten van azzal a hollywoodi zöngével, miszerint a Twitteren le kellene tiltani a filmbemutatókat követő “kritikai” áradatot, minthogy a producerek szerint néhány csirippel romba lehet dönteni egy kiváló film fogadtatását – persze rögtön hozzá kell tennem, hogy Doherty éppen ezt dörgöli Bordwell orra alá, mármint hogy hiába igyekszik annyira bloggerkedni, úgysem lesz hatása a box office-ra, ha épp lehúz egy filmet. Amin a hasonló megnyilvánulások esetében is illene elgondolkodni az csupán az, hogy valóban képes lenne meghatározni egy kritikai méltatás színvonalát, minőségét, illetőleg helyénvalóságát az, hogy nyomtatva vagy online jelenik meg végül? (Azt most hagyjuk, hogy a szerző mindkét esetben valamiféle szövegszerkesztő program segítségével készíti el a szöveget – a végén még ez is baj lesz…) Személyesen azt gondolom, az online publikáció azon túl, hogy szélesebb réteg(ek)hez képes eljutni, technikailag is adekvátabb formája, médiuma a filmkritikának, hiszen a statikus (és limitált) képinzertek mellett multimediális módon képes szemléltetni, vagyis a tárgyalásban a példák helyét konkrét mozgóképes illusztráció veheti át. A hiperlinkek is segíthetnek persze, és egy sokkal inkább követhető, ugyanakkor számonkérhető kritikai attitűd alakítható ki – ha van erre igény. Feltételezem, hogy van, mégpedig éppen azért, amiért eddig is volt, és ezen az sem változtat, hogy egy filmről születik teszem azt két értő és szakmailag magas nívót képviselő kritika és mellette (vele szemben?) ott van kétezer blogbejegyzés vagy twitter státuszüzenet.

A blogok, amelyek filmekről írnak, tegyék csak a dolgukat – nem aspirálnak komoly filmkritikusi babérra (aki pedig igen, azt észre lehet venni), többnyire bevallottan nem is ez a cél. Van, aki szereti megosztani filmélményeit, van, aki értékeli is a filmeket, de ettől még nem lesz senki filmkritikus, én sem. Jó lenne eljutni már egy olyan közmegegyezéshez, amely implicite vagy explicite deklarálja, hogy a McLuhan-féle diktum nem kőbevésett parancs, és esetünkben például tökéletesen irreleváns is – vagy, ha fordítunk a dolgok állásán, visszatérve arra, hogy filmről talán mozgóképes illusztrációval illene beszélni, éppen ellenkezőleg, nagyon is releváns lehet, és szajkózzuk csak serényen: egyik sem lesz jó a nyomtatott kritikának, legalábbis Doherty szerint. Hazabeszélvén azt tudom mondani, hogy az AMERICANA története szolgáljon kellő okulásul azok számára, akik még mindig a Doherty-szintű kérdésfelvetésnél vagy köldöknézegetésnél tartanak – a többiek pedig továbbra is szorgosan írogassanak a filmről: akár filmkritikai indíttatásból, akár csak azért, mert szeretnek filmről írogatni.

Standard