film

Film/színház

Mesterdetektív Kenneth Branagh már többször megpróbálta filmes közegben megvalósítani elképzeléseit, pláne ha W. Shakespeare adaptációiról volt szó, ám amellett, hogy többször sikerült is emlékezetes momentumot celluloidra vinnie, mindig ott van mesterkedéseiben a színház. Nincs nekem semmi bajom a színházzal, mindaddig, amíg színháznak is gondolja magát. Ám abban a pillanatban, hogy megjelenik a kamera, egy alapjaiban más szerkesztési logika kell, hogy életbe lépjen annak érdekében, hogy a kibontakozó történet filmként tudjon funkcionálni. Ilyenkor persze arra szoktunk gondolni, hogy ha már kamera és vágás van, máris filmszerűvé válik minden – de ez nem így van, és Branagh Mesterdetektívje ennek ékes példája. A rendező odáig elmegy, hogy erőltetetten olyan nézőponti beállításokat alkalmaz, amelyek mintha túlzottan is figyelmeztetni akarnák a nézőt arra, hogy amit most lát, az nem lehet színház. Pedig az. Nem rossz színház, meg kell hagyni, hiszen a remake remek lett, ha lehet ezzel a bugyuta szójátékkal élnem. Élvezetes kivitelezés, zseniális – bár néha kissé túljátszott – alakításokkal, néhol egészen ígéretes képi megoldásokkal, ám sajnos megmarad minden az ígéret szintjén.

Branagh kamerája ugyanis nem filmes kamera, hanem olyan, mintha egy ízig-vérig színpadi ember filmesen szeretné látni a színpadot: gonosz módon azt is mondhatnám, hogy a Mesterdetektív film arról, ahogyan a színház látja a filmet. Hiányzik ugyanis a képi dinamika, a mozgás, a mélység észlelése és megragadása: színházi frontalitásban fogan minden egyes perc. A trükkösnek szánt beállítások olyannyira igyekeznek tagadni mindezt, hogy talán nem is tűnik fel, hogy a kezdeti kísérletező beállítások, snittek után a meglehetősen egyszerű plánozással megoldott részekre kimerül a film, kimerül a cselekmény is – vége a játéknak. Furcsa ezt kimondani, de attól, hogy valaki kamera segítségével mutat meg egy történetet, attól, hogy néhol rendbontó, a filmesnél is filmesebb beállításokat alkalmaz (jelzem, sajnos legtöbbször abszolút céltalanul), még nem filmet csinál.

Mindezt félretéve a két színész, Michael Caine és Jude Law tobzódnak szerepeikben, hihetetlen finoman hozzák váltásaikat, minden rezdülésük összehangolt, mint egy profi módon kivitelezett, komoly koreográfiát igénylő tánc, amit ráadásul könnyedén, izzadtság nélkül realizálnak. Mégis valahogy az az érzése a nézőnek, hogy szinte érzi a színpad szagát, hallja a mocorgást, és a feszültebb pillanatban már szét is néz, hogy vajon a többiek a nézőtéren ugyanúgy meresztik a nyakukat? Filmre vitt színháznak a Mesterdetektív kiemelkedő, filmnek már kicsit kevésbé – még akkor is, ha a jelenetek jó része meglepően feszes, nincs rétestészta elrejtve még a kitartott profilképeknél sem. Ha úgy fogjuk fel, hogy néhány angol kitűnőség ajándéka ez a film, akkor akár maximálisra is értékelhetjük ezt a kevesebb, mint másfél órát.

Standard

Film/színház” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Creepy Crawly szerint:

    Sokat halottam erről filmről. Érdemes beszerezni? Belefér mondjuk egy Burning Evidence, The Big Lebowski és egy In Bruges mellé negyediknek mint valami okos krimi?:-)

    Nagyon OFF: a Silent Hill-t nem nézni kell… 😉

  2. Okos krimi, semmi kétség, és élvezetes is, de nem világmegváltó.

    Nagyon off: tudom, de tettem egy próbát 🙂

Hozzászólások lezárva.