film

Férfias játék

A bombák földjén Igaz, még 2008-ban készült, de leginkább – előrebocsátom, teljesen méltatlanul – az ex-férj (Cameron) nagy dobása (Avatar) és a nagy dobásnak prognosztizált díjeső elmaradása kapcsán kezdtek el beszélni A bombák földjén című, Katheryn Bigelow által rendezett filmről, pedig mindkét alkotást abszolválva inkább fordítva lenne jogos előhozakodni a vélt magánéleti rivalizálással, ugyanis nem egy ligában játszik a két film. Bigelow számomra már A halál napjával meggyőzött arról, hogy nem csupán érti a dolgát, de megvan benne az a bizonyos szikra, amitől a legpuritánabbnak tűnő jelenetszerkezetet is úgy tudja megcsinálni, mint kevesen, de az általam nem különösebben kedvelt háborúsdis-irakis műfajhoz is sikerült most olyat hozzáadnia, aminek majd’ minden beállításáért érdemes kapaszkodni a székben. Merthogy kapaszkodni kell: olyan feszültséget teremt pillanatok alatt, hogy csak a film közepére érvén enged a tempóból, ahol érzésem szerint egy kicsit túlságosan is elengedi a gyeplőt, és a pattanásig feszült, megdöbbentő óra után az ember már szinte megőrül attól, hogy semmi nem történik. Lehet, hogy ez volt a cél persze, tekintve a felütést, amely a háború addiktív mivoltát jelöli ki tematikának, így szerencsére lemondhatunk a szokásos, kötelezőnek mondható moralizálásokról is: talán mi magunk is belekóstolunk abba az adrenalinlökettel kibélelt függésbe, ami hősünket vezérli. Szóval ettől a látszólagos ritmusvesztéstől vagy aránytalanságtól eltekintve Bigelow olyan klausztrofób teret képes létrehozni a sivatag kellős közepén, amiért máris díjat érdemelne, és olyan kitűnő érzékkel tartja fenn a süket feszültséget, hogy az már-már félelmetes.

Dokumentarista, kézikamerás stílusban felvett jelenetek sorjáznak, melyek egy speciális tűzszerész csapat hétköznapjait mutatják be – néha akciójelentbe csöppenünk, néha pedig azt látjuk, hogy semmi érdemleges nem történik, csak várjuk, hogy mi fog történni, mert a képek sejtetik, hogy bizony valami történni fog. Az első néhány percet követően már azon is csodálkozunk, hogy a foci miért nem robban, vagy a dvd-tokba miért nincs rejtve valami spéci detonátor: már attól is rettegünk, hogy a szél láncrekaciót indít be – egyszerűen ennyire jól eltalált a kameramozgás, a képek egymásutánisága. Ebben rejlik a kiváló rendezés trükkje: olyan minimalista, hogy már-már észrevehetetlen, ám az utolsó pillanatig letisztult és átgondolt, profi munka. Kötelező megtekinteni, bár kötélidegzet szükségetetik!

Standard

Férfias játék” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Zsófi szerint:

    Mondjuk azt nem értem, hogy mire jelölték best original score címén, mert nem igazán rémlik, mikor szólt benne valamilyen zene… amúgy egyszer mindenképpen nézős, de nem vágyom rá többször, az tuti.

  2. Creepy Crawly szerint:

    Oda kellett volna egy kicsit jobban figyelni. Volt zenei aláfestés. Szerény véleményem szerint nem egy egyszer nézős alkotás. Igaz nem könnyű falat a bejegyzésben is említett nyomasztó, klausztrofób és depresszív hangulat miatt. De aki nem bírja elviselni az nézzen inkább Avatar-t (habár a Hupikék Törpikékkel jobban jár ;]).

Hozzászólások lezárva.