film

Ex-házastársas

A nő másik arca Egészen érdekesen indul a 2005-ben készült, de nálunk csak nemrégiben bemutatott A nő másik arca, amely címnek semmi értelme, és még csak az eredeti cím őszinteségét sem adja vissza, de még csak gender szempontjából és tematikailag is melléfogás – annyiban azonban talán mégis találó, hogy bizony itt a dialogizált, verbális nemi párbaj elég egyoldalúra sikeredett. Bár Helena Bonham Carter bennem kitörtölhetetlenül a Forster-adaptációk hisztis kis megvilágosodás előtt álló tinijét idézi fel, a mostanság látványában is egyre inkább Mrs. Burton könnyedén mossa le a vászonról kollégáját, Aaron Eckhartot, akinek gesztustára és mimikája percről percre válik egyre idegesítőbbé a film során. Ez azért nagyon szembetűnő, mert a film erőteljesen nagyközelikkel operál, így azonnal lelepleződik minden. És bizony a férfi szerepe ebben a játszmában – nem kicsit Eckhart bénázása és ripacskodása miatt – olyannyira marad alul, hogy tulajdonképpen fel is oldja az egyébként valóban párbeszédekre épülő viszony vibrálását. Röviden összefoglalva a történetet: nagyjából semmi sem történik. Maximum annyi, hogy egy férfi és egy nő egy esküvőn beszélgetni kezdenek, majd a hotel szobában egymáséi lesznek, aztán mindenki megy a dolgára. A cselekmény trükkje a beszélgetések által felidézett emléktöredékekben rejlik, és a furcsa, osztott képmezővel előadott vizuális utazás ezeket néhol hihetetlen ötletesen mutatja be. Fedőemlékek sora elevenedik meg az egyik oldalon, egyre inkább a jelen párhuzamaként, azonnali átértelmezéseként, amely elmaradása kínos ritmusvesztést okoz azokban a jelenetekben, ahol csupán a két karakter boncolgatja korábbi-új kapcsolatát.

Hans Canosa filmje valójában az osztott képmező leleményes kihasználására és két színész egymásnak feszülésére épít, és abban reménykedik, hogy a keserédes, fordulatoktól majdhogynem teljesen mentes minimál-sztori kitart másfél óráig. Nos, kitart, de ez tényleg csak Bonham Carternek és a fel-felvillanó alternatív cselekményszálaknak és flashback-eknek köszönhető, és még így is az az érzése támadhat a gyanútlan nézőnek a film megtekintését követően, mintha valamiről lemaradt volna. A vége felé már inkább manírként értelmezhető képi megvalósítás ugyanis a végén egy keretbe kerülve feloldja a cezúrát, és a pár egy ülésen utazik a taxiban, de az egésznek olyannyira nincs semmi köze az egész addigi történéshez, hogy leginkább rendezői meglakuvásként tudom értelmezni a gesztust. Nem is marad más a filmből, mint egy jól kifundált, bátor vállakozás, amely kedves emlékké válik egy nyáresti mozizás után, még akkor is, ha talán többre lenne hivatott ez az alkotás.

Standard