blog

Év végi mozi

P.S. I love you A nagy szilveszteri mulatságok beköszöntével Fiatal Apuka és párja annak tud leginkább örülni, hogy gyermekmentes övezetté alakul a lakás (ami persze rögtön azt vonja maga után, hogy a szanaszét pakolt síneket dobozba rendezgetve már a telefonon jár az agya, hogy pár szót váltson az őrző-védő szolgálatos nagyszülőkkel), és lehet mindenféle ünneplős terveket szőni. Mi a mozira szavaztunk első körben, mert ugye ilyenkor csak nem megy már a nép moziba, és mi épp most érnénk rá… Pótoljuk a lemaradást. Végül sikerült is olyan mozit találni, ami még nyitva van, és épp időben érkeztünk ahhoz is, hogy jegyet kapjunk. Merthogy nem voltunk egyedül: valami kozmikus együttható mozgathatta a többieket is, így tele lett a terem: mindenki a P.S.: I love you című filmet akarta évbúcsúztatólag látni!

Nem vagyok válogatós, úgyhogy mindenféle filmre vevő vagyok, ezért egy ilyen csöpögős című dolgozat sem tud elriasztani. És mázlim is volt – egyáltalán nem rossz, még akkor sem, ha az eleje egy kissé hosszúra sikeredett (kifejezetten kamaradarabnak indul, zárt térben, hazaérkező, veszekedő házaspár, tiszta Nézz vissza haraggal, csak kevésbé megkeseredett párral, így a váltás a férj halála után rendesen átalakítja a filmet formailag), ha kicsit elengedték magukat az érzelgősebb részeknél, ha kicsit redundáns a Hilary Swank karakter szenvelgése-szenvedése, és a férj-helyettesítőnek szánt Jeffrey Dean Morgan ugyanazt a Grace klinikás teli vigyorú arcot hozza, amitől rögtön a távirányítóhoz nyúl a jóérzésű ember.

Röpködnek egyébként a kedves ír sztereotípiák, sírunk-nevetünk, de szerencsére az egyébként már-már meseszerű post mortem levéláradat, ami hősnőnket hivatott irányítani férje halálát követően (meglehetősen morbid, már-már perverz ötlet…), éppen jókor kerül ismét előtérbe, és egy meglepő, kedves csavarral szabadítja fel a gyászt. Nem olvastam Cecelia Ahern eredeti regényét, de állítólag rendesen átgyúrták az adaptáció során, ami számomra nagyon szimpatikus eljárásnak tűnik – tényleg nem volt irodalom íze a filmnek, míg utána nem néztem, esküszöm nem is tudtam, hogy adaptáció.

Nyilván nem lesz belőle az év filmje, Oscar várományos sem igazán kerekedik belőle, de a színészek (muszáj megemlíteni a mindig kitűnő Kathy Bates, a középkorúan is vicces Lisa Kudrow, és a szintén középkorú, legalább egy tizest letagadható Gina Gershon, valamint a tökéletesen idióta Harry Connick Jr., és a “nagyon ír” (egyébként skót származású…) Gerard Butler remekelését) igazán lubickolnak a rájuk rótt szerepekben. Imhol egy kis ízelítő:

Standard