film, könyv

Év végi – év eleji zanza

Happy New Year (photo copyright by Prince Charles Cinema)Az ünnepi belassulásban kissé elmaradtam – mármint nem igazán (értsd: sehogyan sem) jeleztem, mi minden kulturális termék került elibém, és hogy miként is vélekedem róluk, így most a teljesség igénye nélkül, néhány keresetlen szóval illetném ezeket. Kezdjük az olvasmányokkal: bár kétségtelen, hogy az év lezárása jóval több dolgozatot, zh-t illetve szakdolgozatot tartogatott sajnos, mint tervbe volt véve, így kevés idő jutott a betűfalásra, azért néhány könyvet csak sikerült abszolválnom. Az egyik egy újrázó: Stephen Fry Csináljunk történelmet című kötete kötelező olvasmány, többször is megjegyeztem már, most is csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy ha eddig ódzkodott is ettől az ürgétől, akkor többet ne tegye – legyen számára 2011 Fry éve (ez most úgyis divat – minden év valaminek az éve… mondjuk nálam 2011 valószínűleg 2011 éve lesz, de ezt csak félve merem leírni, bár el tudom képzelni, mekkora Facebook fan page lájk-halmazt lehetne egy kis kitartással egy ilyesmi köré rittyenteni…)!

Ezt követően végre rászántam magam, hogy Dan Brown aktuálisát is szemrevételezzem, így Az elveszett jelkép is bekerült a hátizsákba, már csak azért is, mert reméltem, hogy valamiféle amerikanista beütést vélek majd felfedezni a sorokban (vagy köztük). Ahogy az lenni szokott, egészen lendületes sztori, egészen érdekes történelmi anekdoták, egészen érdekes kultúrtörténeti adalékok, és mindehhez egészen kifulladt, érdektelen, egészen idegesítően sablonos vonalvezetés. Nem vagyok hajlandó beállni a Brown-szapulók közé: kellemes perceket is sikerül szereznie, és teljesíti a legnagyobb küldetést is – kikapcsol. Az első pár oldal után nem érdekel, mi igaz, mi nem, mi történelem, mi kitaláció, ugyanis lássuk be, tökéletesen mindegy is. Egyébként is mindig úgy látom, ha egy ilyen könyv felkelti valakiben az érdeklődést, és az illető veszi a fáradtságot ahhoz, hogy valaminek utánanézzen, már túlteljesítette a küldetést, és akkor egy szavunk sem lehet. Innen nézve akkor nincs is. Kár azért, hogy A Da Vinci-kód óta nevezett szerző mintha automatizálta volna a szövegszerkesztőt és csak a helyszín-nevek-tárgyak hármast variálja, a szamárvezető marad a régi.

Régóta szemezgettem viszont Christopher Moore-ral, illetve a borítókkal (meg persze lopva bele-beleolvastam egy-egy aktuális megjelenésbe is, oké), aki elképesztően őrült ötletekkel tölti meg a lapokat, nem ismer se embert, se istent, mondhatnók, de hát nagyon úgy tűnik, hogy a könnyed (és csupán felszínes) blaszfemizálgatás mögött igen erős kulturális és történeti ismeretanyag lapul, ami végtelenül élvezetessé teszi az olvasást. Moore ugyanis annyira jól játsza a bohócot (lásd a szerzőről készült képet a könyvben…), annyira azon van, hogy nehogy véletlenül komolyan vegye valaki, hogy az ember gyanakvással figyeli egy idő után, hogy honnan a fenéből tudja ilyen intelligens módon összeszőni a nagy vallások jellemzőit három mondatban úgy, hogy miközben fetrengve röhög az ember például a Mocskos Meló egy-egy beszólásán, azon kapja magát, hogy már be is kebelezett egy jó adag vallástörténeti motívumot, amit egyébként lehet, hogy egy kiadós szeminárium sem lenne képes megetetni vele. Szóval lesz itt még Moore a kézben!

Mivel Jeffrey Archer is több ízben kimaradt az olvasmánynaplóból, így most egy klasszikusát abszolváltam, a magyarul kevéssé szerencsés címmel ellátott A párbaj történetét, amely tulajdonképpen – ahogy az eredeti cím el is árulja – nem más, mint egy Káin-Ábel sztori átdolgozása. Utólag azt kell mondjam, nem értem, mi volt az, ami előrelendített az olvasásban, hiszen sok esetben mintha érdektelen dokumentarista stílusban, mintegy könyvelés jelleggel peregnek az oldalak, így pusztán betöltik az események közötti űrt, de valójában nem tartalmaznak lényegi dolgokat – mégis, valahogy letehetetlen a könyv (pláne a Kindle…), minden sablonosságával, pretextusával és kiszámíthatóságával együtt is kellemes olvasmány (már ahol éppen nem a háborús borzalmakat ecseteli a narrátor kellő részletességgel). Talán jó volt visszaröppenni a huszadik századi amerikai kontextusba a századelőtől indulva, és talán jól játsza ki a szerző az egyébként teljesen nyilvánvaló ziccereket és előismereteket.

Jöjjenek akkor a filmek is – előre jelzem, egészen jól sikerült válogatnom, így nem fogok panaszkodni. Kezdtem a régi tartozással, a Vasember 2-vel: nem nagyon tudok rosszat mondani róla, elnézést – talán csak annyit, hogy az őszi hajtás közepette könnyed szórakozásra vágyó lelkemnek talán kicsit túl könnyed volt az a rész, amely valójában a drága jó Tony életének megoldását volt hivatott bemutatni. Nick Fury & co. persze rulez, és maga Tony is, de azért egy kicsit súlytalan lett ez az Ödipuszba ágyazott felismerősdi. Ennek ellenére az egész franchise jól felépített, következetes és végtelenül cool, ahogy annak lennie kell. Az pedig immáron többszörösen is igazolást nyert, hogy nagyjából tökéletesen mindegy, Robert Downey Jr. milyen szerepet kap – hibázni nem tud.

Az év várva várt filmje, az Eredet, valójában nem tudott annyira lenyűgözni, mint azt a beharangozás alapján vártam volna, de egy decens thrillerszerűség volt, minimális zavaró apróságokkal (jaj, ez a tudatalatti kontra tudattalan dolog tényleg csak az én fülemet sérti folyamatosan?!), amelyek azért nem tudtak olyan mértékben kizökkenteni, hogy ne tudjak belemerülni a CGI-álomba. Néha kicsit tempót veszít ugyan az elbeszélés, de ezt kompenzálja a részletesen kidolgozott fantáziahalom, és a vizuális megvalósítás, ami nem tolakodóan ugyan, de mégiscsak elsődleges eleme, hogy ne mondjam, eredete a film hatásmechanizmusának. Di Caprio itt most nem tudott úgy kibontakozni, mint mondjuk a Viharszigetben, ahol nyilván rá épült az egész műsor, de ettől még meggyőzően ráncolta folyamatosan a homlokát, lássuk be.

Egy másik nagyon várt film volt a Doktor Parnassus és a képzelet birodalma Terry Gilliamtől, amelyről méltatlanul keveset beszélnek, pedig majdnem minden aspektusában kiváló alkotásról van szó. Lehetne sorolni, mi mindenben múlja felül a kortárs filmes felhozatalt ez az alkotás, de ha valaki korábbról ismeri Gilliam filmjeit, akkor elég annyit mondani, hogy végre visszatalált önmagához, és egy vérbeli Gilliam-filmet mutatott be. Nem tolakodóan, szinte már-már perverz természetességgel tálalja a nem-lineáris elbeszélésszálakat, amelyek aztán valahogy mégis sikeresen összetekerednek, és amelyek lehetővé teszik, hogy a forgatás alatt elhunyt Heath Ledger figuráját először Johnny Depp, majd Jude Law és Colin Farrell testesítse meg a tükör mögött. Bohém és sokkoló, vicces és morbid, könnyed és brutális egyben ez a film, és ezt kevesen tudják összehozni. Ja, és persze Tom Waits, igen, ördögi!

Mivel korábban már illettem néhány keresetlen szóval Michael Cera és Clark Duke munkásságát, így nem lehetett nem megtekintenem a srácok két megjelenését ebben az évben: előbbi a Scott Pilgrim a világ ellen című opuszban zúz, utóbbi pedig a kétes című Ha/ver egyik kisebb szerepében kelleti magát. El kell ismernem, hogy Scott Pilgrim képregényes-számítógép-játékos-szuperhősös története igazi meglepetés volt: no nem maga a tini-tematika, hanem a megvalósítás, ugyanis az alkotóknak valahogy sikerült minden megidézett médium és műfaj jellegzetességét élvezetes eleggyé keverniük, ráadásul mindvégig úgy, hogy az intermediális kalandozások tökéletesen integrálódnak a diegézis esztétikájába. Az első pillanattól kezdve magával ragadó a vágások ötletessége, a feliratok stílusa és elhelyezése, a számítógépes játékokat idéző grafikai megoldások és hanghatások pedig lenyűgözőek – mindeközben pedig egy pillanatig sincs az az érzése a nézőnek, hogy mindez csupán hozzáadott extra, hiszen pontosan ez adja az alapját a történet kibontakozásának is.

A Ha/ver is hasonló, egyszerű-geek-szuperhőssé-avanzsál tematikát boncolgat, de itt már a szó szoros értelmében az a groteszk helyzet áll elő, hogy egy semmiben sem kiváló egyed eljátsza, hogy ő bizony szuperhős – bizonyítván azt a tételt, miszerint ezek a dolgok tulajdonképpen fejben dőlnek el. Az alapvetően lúzer figura a véletlenek furcsa összjátékának köszönhetően tényleg hőssé válik, ráadásul egy tudatosan készülő szuperhős-brigád is mellé szegődik: a diszfunkcionális család újradefiniált változatában a bűn ellen élete végéig küzdő apa (Nicolas Cage “le-a-kalappal” elővezetésében) és fiatal kora ellenére halálosan veszélyes kislánya személyében. És bár az önmaga paródiáját fantasztikusan alázatosan alakító Cage kihull a csapatból, lánya bosszúhadjárata biztosítja a jegyet a folytatásra is.

Végül, de nem utolsó sorban, sikerült megnéznem Az amerikai című filmet is, amely egy meglehetősen lassan kibontakozó, minimál történettel rendelkező, ám kíméletlenül alapos mű, legtöbben valószínűleg csak és kizárólag azért nézik meg, mert George Clooney alakítja a visszavonulni készülő bérgyilkos figuráját, vagy esetleg mindenképpen moziban szeretnének gyönyörködni olasz tájakban. Őszintén szólva eleinte nem tudtam hova tenni Anton Corbijn rendezését, hiszen annyira szembe megy mindazzal, amit ma egy bérgyilkosos-thrilleres-üldözős filmtől elvárunk, hogy annál jobban már nem is lehetne – mindeközben pedig olyan szinten konzervatív, dialógust kerülő és megfigyelő jellegű, hogy annál akciótlanabb már nem is lehetne. Fél óra múltán viszont már nem lehet kiszállni, egyszerűen olyan kompozíciókkal örvendezteti meg a film nézőit az alkotó, hogy nem lehet szabadulni a képek hatása alól: hiába sablon sztori, hiába nem történik szinte semmi, egyszerűen a képek, a csend, a visszafogottság olyan feszültséget teremt, hogy a valamennyire felpörgetett lezárás szinte idegenül hat.

The end.

Standard

Év végi – év eleji zanza” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szinte minden filmes véleménnyel egyet értek. Igaz párat még nem láttam. Sikerült kellemeset csalódnom mind a Kick-Ass (a gyilkos kislány sztem mindent vitt), mind pedig a Scott Pilgrim vs. The World című alkotásokban (igaz Edgar Wright már bizonyított pl. a Hot Fuzz-al, hogy képes profi és legfőképp egyedi módon kezelni a keze ügyébe kerülő stíluskavalkádot). Már régóta nem mulattam ilyen jót filmeken (8bit-es Universal logo és music :D). Az Inception-ben az intertextualitás vitte nálam a pálmát, meg a brutálisan jól eltalált, elektronikus elemekkel tűzdelt Hans Zimmer OST. Sajnos Nolan talán túlságosan is az emberek szájába rágta, hogy éppen mi is történik a filmben (a South Park meg jól összefoglalta a lényeget). Hiába volt a The Imaginarium of Doctor Parnassus Heath Ledger utolsó filmje, Tom Waits, Cristopher Plummer és Verne Troyer színészi játéka tűnt ki igazán, a tipikusan Gilliam-es látványvilággal együtt. Persze ez csak az én véleményem.

Hozzászólások lezárva.