blog

Én a vízilovakkal vagyok

The Hippopotamus by Stephen Fry Tegnap este végeztem Stephen Fry elsőre talán furcsa, The Hippopotamus, azaz A víziló címet viselő könyvével, és ismét csak sajnálni tudom, hogy vége van egy szövegnek. Vannak olyan irományok, amiket az ember szívesen ízlelgetne még, olvasna tovább, még akkor is, ha a történet teljesen kerek és lezárt. Ilyenkor nem is tudom, mi lenne jobb: ha a magyar könyvkiadás felfedezné Fry-t, és elárasztaná a piacot a regényeivel, vagy inkább ne fedezze fel, mert lehetetlen azt a választékos, hihetetlenül játékos angolt visszaadni, ami tulajdonképpen a legbanálisabb sztoriját is el tudja adni.

Fry ugyanis valójában a leghülyébb történetet is úgy tudja az olvasó elé tráni, mintha a legmagasabb szépirodalom keveredne az amerikai pite jellegű poénokkal, néhol apró krimi elemekkel megtűzdelve – mindezt pedig olyan nyelvezettel teszi, ami páratlan a kortárs irodalomban. Imádja a tabukat – mert van mit döntögetni. Imádja a politikai korrektséget – mert van mit kigúnyolni. Imádja a komoly pillanatokat – mert lehet min röhögni. És imádja a nagyon emberi helyzeteket – mert tükröt tarthat.

A regény tulajdonképpen félig-meddig levélregény: egy éppen állását elvesztő elviselhetetlen, fénykorán (ha volt neki) rég túllévő, megkeseredett, korpulens, alkoholista vén trotty évtizede nem látott keresztlánya (akit persze nem is ismer meg a pub-ban) kérésére és unszolására (no és persze anyagi támogatásával) rég elfeledett rokonságához látogat vidékre, hogy utánajárjon a csodatevésnek, ami állítólag folyamatban van arrafelé. A csodatévő gyógyító pedig nem más lenne, mint soha nem látott keresztfia, aki éppen serdül, és költő szeretne lenni…

Fry köteteivel csupán egy probléma van: a következő olvasmány nagyon ritkán tudja felvenni vele a versenyt

Nem akarom lelőni a poént, de aki valaha találkozott már Fry történeteivel vagy megnyilvánulásaival, az tudhatja, hogy a finoman bonyolódó cselekmény és intrika a végén istent és embert nem kímélő módon tör utat magának a megoldás felé, és a legmocskosabb titkok is nyíltan, szépítés, eufemizálás nélkül kerülnek terítékre. A szép az egészben az, hogy a legvadabb és legelképzelhetetlenebb történések olyan emberi színben tűnnek fel, hogy lassan elcsodálkozunk azon, hogy itt tényleg csak mi lennénk “normálisak”?

Fry köteteivel csupán egy probléma van: a következő olvasmány nagyon ritkán tudja felvenni vele a versenyt, mert valami olyan olvasói élményt nyújtanak, hogy az elvárások jóval az átlag fölé kerülnek… Bár most remélhetőleg nem fogok csalódni, ugyanis jön az új Hugh Laurie könyv (ami nem új persze, csak magyarul az).

Standard

One thought on “Én a vízilovakkal vagyok

  1. Pingback: Ted bácsi pimasz levelesládája · DragonWeb

Comments are closed.