blog

Eltűntek

Dennis Lehane: Gone, Baby, Gone Egyszerre két forrásból robbant be a látókörömbe Dennis Lehane és a Gone, Baby, Gone című könyv: az Agave kiadó 100. jubileumi könyve közölt a szerzőtől egy novellát; valamint ott volt ugyebár a meglehetősen pozitív fogadtatás és visszhang Ben Affleck adaptációja kapcsán (na, jó, a Mystic River kapcsán már volt sejtésem róla). Mégis el kellett telnie egy kis időnek, mire rászántam magam a könyv olvasólistára történő helyezésére – de nem bántam meg. Ugyanis egy hihetetlenül életszagú, okos, keserű humorral, öniróniával, kegyetlen, traumatikus háttérrel megáldott, kitűnően megírt krimiről van szó, ami szerintem a műfaj legjobbjai közé emeli a szerzőt. Én pedig rendetlen olvasó lévén, a Kenzie-Gennaro regénysorozat eme 4. kötetével barátkoztam először, ahelyett, hogy szépen előről kezdtem volna. De ez tulajdonképpen mindegy, mert Lehane nem várja el az előzmények ismeretét.

A történet szokványos “eltűntek” sztorival indul, hiszen egy négyéves kislány, Amanda McCready eltűnése indítja el a cselekményt, amibe a kislány nagynénje vonja be a két magánnyomozót, Patrick Kenzie-t és Angela Gennaro-t. Két nyomozóval karöltve indulnak neki a szövevényes, kilátástalan ügynek, ami a kábítószer, az alvilág, gyilkosságok és természetesen a sötét múlt keveredését hordozza magában. Mivel vérbeli krimiről van szó, semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik, amiből már azt is ki lehet következtetni, hogy a szép happy end bizony nem tartozik az elvárási horizonthoz.

Nem lövöm le a fordulatokkal teli szöveg csattanóit, mert nyilván sokan nekiesnek a mozifilm miatt (ha másért nem is) az olvasásnak, annyit azonban mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy csak erős idegzetűek/gyomrúak fogjanak neki a betűirigylésnek, mert Lehane tobzódik a kissé gyomorforgató jelenetek részletes, plasztikus leírásában. Viszont, számlájára kell azt is írni, hogy bármennyire is belemerül a szörnyűségek ecsetelésébe, valahogy mindvégig sikerül emberinek maradnia: soha nem öncélúak a mondatok, és valahogy mindig beletalál az olvasó morális álláspontjába, mégpedig anélkül, hogy bármiféle ítélkezésnek csak a nyomát is megvillantaná. Hihetetlen hiteles mondatokkal operál, tömör leírásokkal bombáz, mégsem minimalista az elbeszélés.

Na, és most jött el számomra az a várva-várt pillanat, hogy megnézem a filmet is, lássuk, Ben Géza Affleck mire jutott a nem egyszerű szöveggel. Mivel a regény jónéhány ponton csak utal rejtélyekre, személyiségekre, történésekre, kíváncsi vagyok, sikerül-e dialógust teremteni a regény és a film között, sikerül-e termékeny közösséget létrehozni az adaptációval – mert a sztori megérdemelné. Maximálisan ajánlott olvasmány!

Standard