blog

Elhazudott adaptáció

Hazugságok hálója Többnyire izgalmas eredménnyel végződik az, ha Ridley Scott munkához lát, és általában véve tényleg kedvenc rendezőim közé tartozik, amit eddig azzal sikerült elérnie, hogy kitűnően ötvözi a képi világot a történet-szövevényekkel, valahogy nagyon jó érzékkel házasítja a kettő atmoszféráját, így mindig sikerül önálló alkotást létrehoznia még akkor is, ha adott esetben adaptáció a szóban forgó mű. A Hazugságok hálója című dolgozattal azonban alaposan melléfogott. Pedig bátran, a könyv szövegével dialogizálva indult, és jó érzékkel nyesegette a mellékszálakat (pl. a protagonista, Ferris és felesége ügyét, és minden ezzel kapcsolatos cselekmény-csírát), azonban annyira belejött, hogy elfelejtette, mire is épül, miből táplálkozik az egész sztori. David Ignatius szövege ugyanis a címébe rejtette a történet magvát, és következetesen építkezve, tulajdonképpen az orrunknál fogva vezet végig a szövevényes, hazugságokkal átszőtt cselekményen úgy, hogy rendes pragmatista húzással vissza is csatol az alap tézishez. Az angol body of lies kifejezés (amely kivételesen éppen jól van fordítva – ám épp ez a veszte is…) ugyanis egy “testet” és “hazugságokat” jelez, és ha nem idiomatikusan értelmezzük, akkor bizony szó szerint erről van szó: az egész történet egy testtel és az ehhez kapcsolódó hazugságokkal foglalkozik. A film rendezője pedig éppen ezen a zicceren csúszik el: se test, se hazugság.

Márpedig az a háló, amit a film igyekszik elliptikus szerkesztéssel felépíteni, bizony ezer sebből vérzik: következetlen, kapkodó, felesleges jelenetekkel terhes (például tessék már nekem megmagyarázni, mi értelme volt annak, hogy Angliába, egy muzulmánok lakta negyedbe helyezi egy épület felrobbantását, amelynek folytatásaként egy másik angol várost jelöl meg a gonosz terrorista, miközben az egész történet arról szól, hogy kiszámíthatatlanul, Európa nagyvárosaiban robbannak autóbombák, éppen annak érdekében, hogy összezavarodjon a világ terrorelhárítása?), ugyanakkor olyan kulcsjelenetek, mint Ferris találkozásai a CIA által kreált virtuális ügynökkel puszta villanásként jelennek meg, minek következtében nagyjából olyannyira válik súlytalanná a törökországi, amerikai támaszponton elkövetett “álmerénylet”, hogy lényegében semmi értelme.

Kimarad ráadásul a legfőbb hazugság ügyes és okos kibontása is, amely végül a terrorista sejt végét jelenti: csírájában fojtja el Scott a kulcsjelent értelmes előkészítését, hiszen egy szó sem esik Ferris muzulmán múltjáról – arról a titokról, amely a végső hazugság, és amely alapján lehetővé válik Szulejmán, az agytröszt lekapcsolása és végső megsemmisítése is. Ferris annyira amerikai, hogy a jordán hírszerzési főnök szimpátiája egyszerűen érthetetlen és motiválatlan, mint ahogy a történet magva is elpárolog egyből. Ugyanis a takijja, a túlélés érdekében font hazugságok hálója, amely éppen – mint a szöveg végén kiderül – Ferris fel nem ismert múltjából táplálkozik, sajnos kimaradt az adaptációból, így szerencsétlen Leonardo di Caprio és Russel Crowe a belüket is kijátszhatják, akkor sem tudják motiválttá tenni a figurákat, és így az egész egy akciójelenetekbe zsúfolt látványorgiává silányul.

Mondom, jól indult, hiszen a cselekményszálak változását egy ideig ügyesen vezették le a forgatókönyvvel, így teljesen logikus, hogy amikor a jordán főnök a regényben igent mond, akkor a filmben nemet kell mondania egy adott kulcsjelentben, azonban az ezt követő manőverek érthetetlenek és zagyvák, hiszen mégis olyan megoldást kínál a film, amely a regény logikájának felelne meg. Félreértés ne essék, nem a szöveghűséget kérem számon Scott csapatán – az bárgyú dolog volna; örömmel vettem, hogy éppen kulcsjelentőségű pontokat mer átvariálni, de elkeseredtem, amikor egyértelművé vált, hogy átgondolatlan, következetlen munkát végzett. Kár érte, mert nagyszerű alapanyaggal dolgozhatott, kitűnő színészgárdát toborzott, és a képi világ illetve a ritmus is a helyén volt. De hálót már nem sikerült fonni, és átlátszó hazugság lett az egész.

Standard