film

Egye meg a főztjét!

Julie & Julia Töredelmesen be kell vallanom, hogy a televíziók (nem is olyan széles) programskálájából néhány alapvető klasszikuson túl maximum gasztronómiai jellegű műsorokra vagyok kíváncsi, és azoknál is egyre inkább hullik a férgese, és egyre nehezebben találok olyat, amit érdemes is nézni. Általában a mérce az, hogy éhes leszek-e a műsor közben, vagy nem, és közben szórakoztat-e az egész műsor, vagy sem. Mivel érdeklődési köröm meglehetősen egysíkú, lapos és kiszámítható, ezért talán nem véletlen, hogy gasztronómiában az ultimate hero Gordon Ramsay (aki a konyha Dr. House-a vagy Kal Lightman-je, lássuk be), és majd’ minden esetben várom, hogy más műsorokban is megjelenjen váll felett lebegő gonosz kis piros ördögként, természetesen hosszasan szitkozódva. A Két nő, egy recept – Julie és Julia című film audiovizuális kóstolgatása közben azonban a jó skót szakácsfenomén nem, vagy csak nagyon kis mértékben hiányzott, és azonnal, előre szeretném követelni, hogy Meryl Streep igenis kapjon még egy Oscar-díjat! Mert ugyan a film tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem mutat fel semmi kiemelkedőt, szokatlant, emlékezeteset – mégis működik. Kicsit hosszabb a kelleténél, néha kifejezetten súrolja a lapos, unalmas jelenet meghatározását, ám akkor a kajatematika ürügyén Julie (Amy Adams üdítő alakításában) nekilát blogba ojtott tevékenységének, és szépen, alaposan átgondolt párhuzamos történetsíkon “szólítja meg” Juliát (Meryl Streep felülmúlhatatlan megformálásában), akinek életéből már-már blogszerűen kipécézett pillanatai kellően klappolnak az ifjú gasztroblogger rekordkísérletének mindennapjaival.

Furcsa volt egyébként együtt látni azt a páros (Streep-Adams), akik nemrégiben a Kétely című filmben is hasonló nexusban jelentek meg, és az intertextuálisnak mondható áthallások azért érdekesen működtek, még akkor is, ha nyilvánvalóan semmi köze a két produkciónak egymáshoz. A két színésznő alakításának viszonya most is ezt a hierarchiát hozta, ám kétségtelen, hogy Adams laza játéka sokkal élvezhetőbb lett, mint az előző filmjeiben – még akkor is, ha itt is többször hozta a hisztis csajszi kliséfigurát. A film ritmusa eleinte kellemes, igazi feel-good mozizásra van kalibrálva, ám a filmkészítők még a film félideje előtt egyre inkább aprózzák a jeleneteket, körülményessé válik egy-egy átvezetés is az idősíkok között, és a vágás is lelassul (érdemes lenne megszámolni egyébként a vágásokat a film egyes szakaszaiban: nem lennék meglepve, ha ellustultak volna a végére…). Nagyjából fél órával kurtábban, jobb tempóban vágva lehetne ez kitűnő film is, de így maximum egyszer nézhető délutáni elfoglaltság. A jó osztályzat inkább az emlékezetes pillanatoknak, az alapötletnek, és persze Streep zsenialitásának tudható be, ami nélkül – valljuk be – keserű szájízzel távoztunk volna a filmszínház nemes intézményéből.

Standard