film

Egy puccs a sok közül

Valkűr Nem értek egyet azokkal a fanyalgókkal, akik a Valkűr című filmet egy lesajnáló, ám érdemben kibontatlan kritikával illetve máris a süllyesztőt emlegetik, vagy látatlanban ítélkezve minősítik nem túl hízelgőn Bryan Singer dolgozatát olyasféle megjegyzésekkel, hogy attól még nem lesz valami jó film, hogy brit színészek játszanak német összeesküvőket – sőt, a Tarantino-mozi hullámában fejét felütő, humorosnak szánt, ám szerintem inkább visszafelé elsülő beszólások (lásd: Brad Pitt), maximum jópofáskodó önreklámok, mintsem megfontolt fimtörténeti utalások. Ugyanis a Valkűr egy kifejezetten nézhető, nem túl innovatív, sztereotípiáktól hemzsegő, ám azokat klasszikusan jól működtető háborús film, amely két órájával kellemes kikapcsolódást ígér, pláne a háborús-összeesküvős filmek szerelmeseinek (ha vannak még ilyenek). Mást nem tud és nem is akar nyújtani. A filme elején hallható/látható dupla nyelvi megoldás sajnos azonnal csorbítja a láthatóan szépen, aprólékosan kidolgozott részletek által előidézett atmoszféra filmes csodáját, mert az először németül feltűnő cím, ami átalakul az angol fordítássá, majd Tom Cruise német narrációja, ami aztán a többiekétől jelentősen elütő amerikai angolba megy át, bizony jócskán kibillenti a nézőt, aki még éppen csak próbálkozik a diegetikus feloldódással. Ráadásul később sem tér vissza ez a nyelvi kettősség, tehát meglepő nagy öngól, rögtön az elején, és számomra egy picit kuszává is teszi a film átfogó koncepcióját is – már amennyiben van neki ilyen.

Maga a történet ugyanis egy tucat-puccs néhol kifejezetten izgalmasan tálalt felvezetése, minden különösebb sallang nélkül, kellemes, élvezetes tempóban megkomponálva. Van egy jóravaló társaság, akik szeretnének megszabadulni Hitlertől és az ő ideológiájától, hogy békét kössenek, befejezzék a háborút, mielőtt Berlin is szétesik, és felvirágoztassák a sárba tiport Németországot, hogy végre ismét régi fényében tündököljön. Tesze-toszák, politikai oldalról közelítik a kérdést, feltűnően bénáznak, ám ekkor megjelenik a sivatagban edzett, eltökélt katona, aki meg gondolkodni nem akar túl sokat, inkább cselekedne már, mielőtt túl késő lenne. Nincs túlbonyolítva semmi, az összeesküvés is úgy pecsételődik meg, mintha egy délutáni cserkész-gyűlésen lennének, és a kivitelezés is hasonlóan naiv, egyszerű – ám érdekes módon épp ebből adódik a merénylet feszültsége is.

Singer láthatóan nem is a történettel bíbelődik, inkább a vizuális részletek, az atmoszféra végletekig történő pontosítása és bemutatása foglalkoztatja. És ki kell jelenteni, hogy meglepően nagyot alkotott: a terek és az épületek, a színek, a kameraállások a végtelen táj képében is olyan klausztrofóbiát tudnak indukálni, amit máshol nem nagyon lát az ember. A legapróbb gombtól a leghatalmasabb épület tetején lévő cserépdarabkáig minden a helyén van, olyannyira, hogy az az érzésem, hogy a filmet a filmtér menti meg: a cselekmény mit sem érne, ha nem ebbe a térbe helyezve bontakozna ki. A tér válik főszereplővé, amit a Valkűr beindulásával a kamerák elhelyezése teljességgel alá is támaszt – vizuális szimfónia, amely méltó partnere a film elején wagnerizált címnek és elképzelésnek. Ha másért nem is feltétlenül kellene megtekinteni a filmet, a fimtér példaértékű kialakításáért mindenképpen érdemes szemlézni.

Standard

4 thoughts on “Egy puccs a sok közül

  1. Ody says:

    Én nem vagyok annyira jó a filmszakmában, vagyis elnézésed kérem. Én azért nézek filmet, mert érdekel a történet, a szereplő, vagy netán a történelem, esetleg olvastam a filmadaptáció magvát.
    Eleve rossz ötlet olyanokkal ILYEN háborús-összeesküvős filmet készíteni, akiknek halvány lepkeszárnyuk nincsen a történésekről. Tom Cruise pedig nem éppen a kedvencem. Ergo: sokszor éppen azért nézek meg egy ilyen filmet, mert érdekel, hogy más hogyan látjaa valóságot, s ha egy tágas tér “klausztrofóbiát indukál”, az meg éppen jó…
    Ha valaki jártas a történelem zegzugaiban, akkor tudja, hogy pontosan mi is történt, A címválasztás nem rossz, hiszen döntsd el, ki a kisisten, s ki a hős ebben a szituban: a kicsi hősök feladata a nagy isten szolgálata a végső csatában (vagyis a cím miről is szól valójában?): a teszetoszák tehát egyék meg, amit a cserkészgyűlésen főztek. Ez a film “mást nem tud és nem is akar nyújtani.”
    De, ha túllépnél azon, ami a szakmád, akkor elképzelhető, hogy több perspektívából megközelítve még többet láttál volna, vagy esetleg máson is eltépelődnél.
    Egyébként le vagyok nyűgözve. Rád bízom, mitől.:)

  2. számomra az volt rettentően tanulságos a filmben amiért már érdemes volt tomkrúz kissé kiszámítható alakítását végigszenvedni, hogy nagyon jól ábrázolta a korabeli hírközlés és távkommunikáció lehetőségeit, ami innen, az esemesek, tweetek, a wájörlessz és blútút világából még ütősebb.

  3. @Ody: Egy játékfilmtől én soha nem várom el a történelmi hűséget. Történelmileg sem hiszek a történelmi hűségben – de ez nyilván az én hóbortom (nem csak az enyém egyébként).

    @O’Seamus: a kommunikációs csatornák manipulálása és egyébként a Valkűr hackelésének logikája szép kis párhuzamban mutatkozik meg, megérne egy kis boncolgatást 🙂

  4. Ody says:

    Nem értetted meg a lényeget. Nyilvánvalóan a történelmi regény sem más, mint történelmi háttérrel bíró történet…
    A történelem, nos, arról többet tudok, mint a filmekről, de a szösszeneted nem ezt célozza.

Comments are closed.