köz

Doktorrá fogadlak?

A Schmitt-ügy kapcsán rengeteg dolog elhangzott már, ki így, ki úgy reagál a bizottsági jelentésre, azonban néhány apróbb dologra mindenképpen érdemes figyelni. Lehet, és szerintem kell is a humor oldaláról is közelíteni a kérdést, igen, legyen rettenetes mémcunami, keletkezzen sok-sok fogadkozás arra nézvést, ki és mennyi idő alatt lesz ezután doktor, és pláne, milyen módszerrel stb., de egy pillanatra emeljük ki a fejünket a feszültséglevezető viccparádéból, és gondolkozzunk el azon, mit is üzen ez az egész ügy a magyar tudományos életnek. Kevesen, túl kevesen hangsúlyozták azt a tényt például, hogy egy doktori folyamat egy hónap alatt nem futhat végig.

A doktori fokozatszerzésnek nagyon komoly szabályozása van, sok-sok paragrafuson keresztül részletezik a doktori iskolák, milyen jogi háttér biztosítja az iskola működését, a doktori folyamat tisztaságát, milyen lépések szükségesek a jelölt részéről a fokozat megszerzéséhez, milyen elvárásoknak kell maradéktalanul eleget tenni ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak a jelölt munkájával. Ahhoz, hogy valaki eljusson odáig, hogy disszertáción törje a fejét, nem egy vagy két évet kell készülnie, és ne feledjük, rengeteg ember munkája van benne. No nem úgy, ahogy Schmitt Pál dolgozatában: mentorálás, témavezetés, doktori iskolában (és előtte) történő konzultációk sokasága – nem mellesleg az oktatók, a doktori program oktatói így egészen szépen látják azt, hogy a majdani jelölt hogy halad, milyen munkát végez, alkalmas-e arra, hogy doktorjelölt legyen stb. Ebből az is következik, hogy nem csak és kizárólag a disszertáció ürügyén válhat valaki doktorrá: ez a dokumentum az egyéni kutatómunka tudományos színvonalát bizonyítja, ám emellett egy doktori iskola többféleképpen is megvizsgálja a doktorjelölt felkészültségét és rátermettségét, ott van mindjárt a doktori szigorlat, ami a tágabb tudományterületen való jártasságot, felkészültséget hivatott vizsgálni. De ott van a publikációs követelmény, és nem mellékes, fontos, hogy a jelölt színvonalas konferenciákon vegyen részt, és képes legyen megvitatni téziseit, vagyis bizonyítania kell, hogy alkalmas a tudományos diszkusszióra. Csak hogy világos legyen, egy rövid részlet a felénk érvényes doktori szabályzatból: “A doktori fokozat egy meghatározott tudományterület magas színvonalú ismeretét, önálló kutatómunkára való alkalmasságot, és az új tudományos eredmények elérésére való képességet tanúsítja” (SZTE Doktori Szabályzat, 21. o., 37. pont).

Schmitt Pál esetében ezekről vajmi kevés, mondhatni egyetlen szó sem esik. Olybá tűnik, mintha egy disszertáción múlna, érdemes-e a doktori cím viselésére, vagy sem. Számomra úgy tűnik, hogy már a disszertációtól eltekintve is erősen rezeg a léc (mondom ezt úgy, hogy nem ismerem az aktuális doktori folyamat jegyzőkönyvét, dokumentumait – bár, ha jól értem, ezek valami bűbáj folytán eltűntek, így a vizsgáló bizottság sem ismerheti a tartalmukat…), tehát a folyamat összetevői nem biztosítják azt a lehetőséget, hogy egyáltalán a disszertációig eljusson egy hasonló felkészültségű jelölt.

Sajnos távolra mutató következményei is lehetnek ennek az egész felhajtásnak, és mindennek a levét nem a kérdéses személy, nem is feltétlen konkrétan a kérdéses doktori iskola, hanem minden magyar doktor és doktori iskola, továbbá a magyar tudományos élet issza meg. Patetikusan hangzik, de ha jobban belegondolunk, mégiscsak erről van szó. Ahogy Radnóti Sándor professzor úr az ATV-n jelezte, a Facebookon jól látható, miként is reagálnak első kézből a kutatók, az oktatók, a doktorok – vannak, akik bejelentik, felfüggesztik opponálási tevékenységüket a bizottsági jelentés következtetése alapján, hiszen eszerint a hallgató nem vonható felelősségre a plágium vétsége miatt, az kizárólag az egyetem hibája lehet, így az oktató hiába is jelzi a plágium tényét, kvázi önmagát hibáztatja ezzel. (Más kérdés, hogy pl. mifelénk a szakdolgozó írásban nyilatkozik arról, hogy a benyújtott szöveg a saját munkája, ami pedig nem, azt egyértelműen, a szabályzatban előírt módon jelzi. Innentől kezdve elfogadja a szabályzatban írtakat, amiben nyilván ott virít a plágium definíciója és szankcionálása – nincs vita.)

Mások úgy érzik, doktorijuk innentől kezdve korrumpálódott, és inkább visszaadják azt, lemondanak a cím használatáról, mert szégyennek tartják, hogy egy ország tudományos elitje nem képes a maga által megalkotott szabályok szerint eljárva világos döntést hozni, amiből az következik, hogy a megítélt doktorik értéke is kétessé válhat. Ez tulajdonképpen az ország tudományos devalválását jelenti: egy olyan területről van ehelyütt szó, ami a tudományos élet egyik alapja, nívó követelmény, amit ha degradálunk egy picit, ha kivételt teszünk egyeseknek, akkor az a teljes garnitúrát szanálja. Látjuk, hogy Magyarország egészen egyszerűen nem veszi komolyan a felsőoktatást (pontosabban úgy összegészében az oktatást), a kutatást, a tudományos fejlesztést, tehát illeszkedik a képbe a doktori szint bagatellizálása is, de ha ezt a támpontot is kérdésessé tesszük, akkor sok esély nem marad a tudomány pozitív megítélésének, komolyságának fenntartására, aminek – vegyük észre – végső soron az ország issza meg a keserű levét.

Feltűnő, hogy a bizottság kerüli a plágium kifejezést, még akkor is, ha egyértelműen körülírja azt. Megmondom őszintén, soha nem értettem, mi ez a köntörfalazás a plágiummal kapcsolatban, az én egyszerű, bináris gondolkodásomban oltári egyszerű a képlet: vagy kopipésztelt a delikvens, illetve nem ismerte el a forrást, vagy egyértelműen jelölte, honnan származik az idézet. Első esetben plágium, utóbbiban tanúbizonyságot tett a tudományos írásmód legalapvetőbb kötelezvényének elsajátításáról. Lehet csűrni, csavarni, ennyi. Nincs olyan, hogy valaki “jóhiszeműen” vagy “rosszhiszeműen” plagizál: a plágiumot szankcionálják mindenütt – nem új találmány, nem is egyedi.

Hogy konkrétan a Schmitt-ügynek mi lesz a kimenetele, még nem tudjuk – van rá egy tuti forgatókönyvem, bezárom egy borítékba, és ha kiderül, felnyitom, csak a magam szórakoztatására. Mivel a politika vastagon igyekszik belefolyni a vegytiszta tudományos kérdésbe, vélhetőleg tovább borzolja még az idegeket a sok pró és kontra megnyilvánulás, de az biztos, hogy egyre kevéssé lehet a kérdést mémekkel és photosopolt, humoros vizualizációkkal elütni. Mert mint minden igazán ütős viccnek, ennek is van tétje. Nem is kicsi.

Standard