film

Csereberés trauma

Elcserélt életek Soha nem voltam sem Clint Eastwood, sem Angelina Jolie rajongó, valamiért egyikük munkássága sem tud különösebben lekötni, még akkor sem, ha egy-egy produktumuk épp tetszik is, ám az Elcserélt életek kiemelkedően jó film. Eastwood hihetetlen arányérzékkel fonja a történet szálait egységes egésszé, ráadásul mindeközben úgy adja el az érzelgős jeleneteket, mintha a legmélyebb emberi érzelmek tökéletes képi megformálását látnánk – mindemellett mégsem csúszik át a modorosság, a mesterkéltség oldalára, és mindvégig ízléses, hiteles marad minden egyes képkocka, minden egyes rezdülés. Angelina Jolie könnyed természetességgel formálja meg a gyermekétől megfosztott anya figuráját, játszik a szeme, az arca, John Malkovich pedig egyszerűen nem képes hibázni. Feltűnően nagy figyelmet fordítottak az alkotók a történetvezetés mellett a korhű környezet kialakítására, ami különös aurát biztosít a filmnek, még akkor is, ha – számomra – kicsit furcsa, hogy a gazdasági összeomlás fikarcnyi hatása sem észlelhető a diegetikus világban – sem a karaktereken, vagy életútjukon, sem magán a társadalmon vagy akár az utcaképen. Persze nem a történelmi hűség egy játékfilm végső célja, de ha már kínosan ügyelnek minden részletre, vajon miért éppen a privát traumához párhuzamként hozható társadalmi trauma maradt ki?

Kevés olyan film készül mostanság, amelynek rémisztő hosszúságú játékideje (jelen esetben majd’ két és fél óra) fel sem tűnik, hiszen jó ritmusú, sallangoktól, öncélú jelenetektől és üresjáratoktól mentes, mégis nyugodtan folyó cselekményt épít fel a rendező. Az Elcserélt életek szerencsére ilyen, és még a sok esetben túlzottan demagógnak tűnő jeleneteket is megbocsátja a néző (a pszichiátria kritikája majdnem olyan erős, mint a Száll a kakukk fészkére egy-két jelenete, csak Forman cizelláltabban bontogatja Kesey meglátásait, ennek tudható be, hogy Eastwood finoman szólva sarkítottan jeleníti meg az intézet protokollját). Eastwood amellett, hogy tényleg ügyesen építi fel a filmet (még a zenét is ő jegyzi), valójában nem veszíthet, hiszen olyan érzelmi húrokat pendít meg, amely a szülőket mindenképpen ott tartja a vászon előtt. És mielőtt valaki kiáltozni kezdené, hogy hatásvadász, érzelmekre apelláló filmről van szó, csak arra emlékeztetnék, hogy talán éppen ez lenne a mozi alapvető küldetése és feladata! Kötelező film!

Standard