blog

Cikkem az Apertúrában

ApertúraMegjelent az Apertúra legfrissebb száma, aminek gerincét egy érdekes kezdeményezés adja: az Apertúra Filmelméleti Műhely (AFM) beindításaként egy szöveget többen “opponálnak”, majd egy műhelyszerű találkozón “élő egyenes” adásban ki is tárgyalják egymás szövegeit – természetesen a vitaindító szöveg szerzőjének jelenlétében és hathatós közreműködésével. Ennek keretében jelent meg egy cikkem, mely tehát egy konkrét szövegre történő reakció lenyomata. Még a pécsi pszichoanalitikus filmkonferencia kapcsán keseregtünk Füzi Izával és Török Ervinnel, hogy mennyire hiányzik a valós párbeszéd a filmelméleti diskurzusban, amire Iza kialakította az AFM keretét, amely egy sorozat lesz a tervek szerint, mégpedig számomra meglepő intenzitással (2 hetente). A Filmszemlén felvetettem, mi lenne, ha podcast is lenne – így egyrészt dukemtálható lenne maga a vita is, másrészt azok sem maradnának le semmiről (kivéve véleményük kinyilatkoztatásáról), akik nem tudtak az adott eseményre eljutni.

AFMAz első szöveg, amelyre “opponenciát” írtam Pólya Tamással és Török Ervinnel egyetemben, Kovács András Bálint polemikus konferencia megnyitó felszólalása volt, amelyet a más említett I. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencián adott elő, “Ez csak egy szivar” – A pszichoanalitikus módszer alkalmazásáról a filmelméletben címmel. Kritikájában Pólya Tamás a KAB-szöveg kognitív részéhez szól hozzá leginkább, és arra mutat rá, hogy KAB éppen azokat az esszéket válogatta ki a kognitív repertoárból, amelyek tudományfilozófiai kérdéseket érintenek, és kimaradtak azok, amelyek ténylegesen a filmről beszélnek. Tulajdonképpen Tamás ezt pótolja, bemutatva, milyen helyet is foglal el a kognitívnak nevezett filmelméleti ág magában a filmelméletben (amelynek elméleti túltengése ellen ágál – adekvát kognitivista pozícióból természetesen). Csak egy gyors reakció – amolyan kritika a kritikára: ahogy olvasom a pszichoanalízisről szóló első részt, igazából reprodukálja a KAB által pengetett tudományfilozófiai illetve -politikai húrokat, amelynek értelmezésében illetve áttekintésében viszont teljesen egyetértek KAB-bal…

Török Ervin szövege magát a tudomáynkoncepciót kéri számon KAB írásában, és egy számomra borzasztó érdekes és alapos Metz-olvasatot prezentál röviden, amiben többek között arra is rámutat, hogy KAB Metz értelmezése kissé torzított: például jelentésről illetve tartalom-elemzésről beszél ott, ahol Metz egyértelműen jelölésről, a filmi jelölő mibenlétéről. Ervin továbbá rendesen boncolgatja a film és az álom kapcsolatát is, és rámutat arra, amire más megközelítésből én is igyekeztem: az álom természete és mechanizmusa nem teszi lehetővé, hogy olyan alapállásból illetve kontextusból viszonyuljunk a kérdéshez, mint azt KAB teszi. Ervinnel talán közösen itt mégiscsak Metz mellett tesszük le voksunkat, még akkor is, ha lehet vitatni Metz leírását több ponton is.

Jómagam igyekeztem a konkrét hivatkozásokat visszakeresni, és ezek alapján “széljegyzetelni”. Így rámutattam arra, amire Ervin is részletesen kitér, hogy tudniillik az álom és a film metzi összehangolása korántsem olyan egyértelmű és főleg nem élből elvetendő, mint azt KAB sugallja – szerintem alapvetően az érvelését alátámasztó példálózás nem állja meg a helyét (ez több helyen is kiderül majd). Mivel nekem teljesen más olvasmányélményem van arról is, hogy Metz miként nyilatkozott a színház és a film különbségeiről, és ebben hogyan formálódik meg a lényeg, vagyis a “képzetes jelölő” (félremagyarítva így jelent meg: “képzeletbeli jelölő”, ami azért ég és föld minimum…) fogalma, ezt sem rejtettem véka alá, valamint igyekeztem “rehabilitálni” a fétis fogalmát és szerepét is – bár kétségtelenül nem annyira metzi mederben. A következő pont a “tekintet” meghatározása és helye a pszichoanalitikus filmelméleti diskurzusban, amit szerintem KAB kissé elbagatellizál, és nagyon hatásosan konkrét példákra vonatkoztat – magyarázatomban ezért én pontosan a saját retorikai húzásával igyekeztem bemutatni a fogalom használhatóságát és érvényét.

Végül azt tettem szóvá, hogy a pszichoanalitikus megközelítést csupán részeredmények szállítójaként jellemzi KAB, és Peter Brooks nyomán felvetettem, hogy vajon ki lehetne e fundálni egy filmretorikai alapon nyugvó pszichoanalitikus filmelméletet, ami tehát nem az egyes karakterek pszichés mozzanatait vagy egyéb dolgot viszgálna, hanem a film strukturálódásának logikáját és mechanizmusát például. És bár KAB szerint Szabó István néhány filmjéről írott könyvem inkább a pszichoanalízis számára eredmény mintsem a filmelméletnek újat hozó tanulmány, én azt hangsúlyozom, hogy a fantom mechanizmus és a lacani Valós összeboronálásának segítségével éppen egy filmretorikai vizsgálat kereteit adtam meg, és ebben a keretben vizsgáltam Szabó filmjeit.

Ami kimaradt: utólag gondolkodtam azon, hogy milyen szimptomatikus KAB azon igyekezete, hogy nem pusztán filmelméletről és pszichoanalízisről, hanem tágabb értelemben művészetelméletről és pszichoanalitikus megközelítésekről beszélt. Vajon miért? Egy ideig fenntartható, hogy vannak közös érdekeltségek, de mi lesz a mediális különbségekkel és az azokból adódó nyilvánvaló elméleti különbségekkel? De legközelebb nem felejtem el feltenni a kérdést…

Standard

Cikkem az Apertúrában” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások lezárva.