digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard
digitális, politika, web

Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.

Bővebben…

Standard
könyv, web

Joyce / hipertext / Joyce

Kaptam egy linket (köszi, Lilla!), aminek tartalma arra utal, hogy James Joyce leginkább értelmezhetetlen enigmatikus műve, a Finnegan ébredése (Finnegans Wake), milyen szépen megtalálja helyét a jelenkor digitális interfészein, és érdekes módon nem csupán akadémikus érdeklődést képes kiváltani, hiszen szép számmal akadnak olyan olvasók, akik nem adják fel, és új módokon igyekeznek kicsiholni valamiféle megértésfélét a mű szövegének ilyen-olyan olvasásából. A cikk megemlíti, hogy van nem is egy Twitter-fiók, illetve közösségi zenei projekt, amelyek mind alternatív olvasatokat próbálnak előhozni, ezzel persze életben tartva Joyce szövegét. A számomra legnyilvánvalóbb megközelítési lehetőség azonban mintha nem bukkant volna föl eleddig (könnyen lehet, hogy azért mert vagy megvalósíthatatlan, vagy iszonyatos munka és kutatás eredményeként jöhetne létre – vagy épp ezt követően bizonyulna megvalósíthatatlannak): ez a hipertextes adaptáció. Annak kapcsán ugrott ez be, hogy a legutóbbi konferenciázgatásom közepette, Wrocławban volt szerencsém találkozni, és igen sok időt átbeszélgetni Michael Joyce-szal, a hipertext nagyapjával, ahogy őt szeretetteljesen emlegetni szokás, és borzasztó revelatív volt, amint az első, úttörő műről, az afternoon: a story regényről beszélt. Az az érdekessége, hogy kizárólag digitális platformon és interfészen olvasható, szövegtömbökből komponált, multi-lineáris narratíva, aminek elképesztő kombinációs és elágazási lehetőségei elvileg bonyolítják a szövegbéli navigációt, ám varázslatos módon az alap cselekmény nem bomlik meg oly módon, hogy az egész olvasat értelmezhetetlenné váljon.

A két példát összefűzve azon tűnődtem el, mi van, ha James Joyce (a két Joyce modernistábbika) valójában egy olyan hipertext regényt készített el akkor, amikor nemhogy a hipertext, de még a gondolata sem fogalmazódott meg, ami igazából csak abban a digitális közegben tud kibontakozni és működni, amiben Michael Joyce (a két Joyce deklaráltan hipertextuálisabbika) elkészítette az afternoont? Ha Roland Barthes lexiás-kódos (vö.: S/Z) metódusát vesszük alapul – aminek hatása letagadhatatlan az afternoon kompozíciójában – és a Finnegan ébredését szövegtömbökre vagdosnánk, majd megalkotnánk egy navigációs hálózatot, több leágazási lehetőséggel minden egyes blokknál, akkor talán kiderülhetne, hogy a két Joyce modernistábbika vajon nem volt-e már eleve hipertextuálisabb is. Brutális magnitúdójú projekt bontakozik ki a szemem előtt, amihez lehet, hogy egy élet is kevés lenne, de semmivel sem tűnik nagyobb botlásnak, vagy bitangabb olvasatnak, illetve megközelítésnek, mint egy újabb értelmezést így vagy úgy indokolgatva elővezetni.

Standard
egyetem, web

Erasmus vizualizáció

Mindig is érdekes azt látni, merre felé utaznak az Erasmus ösztöndíjas hallgatók, illetve honnan jönnek hozzánk, most azonban egy interaktív felületen egészen jól követhetővé válik minden küldő- és fogadóintézmény forgalma, sőt, pontosan látható, egy-egy egyetem melyik másik intézménnyel tart erős kapcsolatot a programon keresztül. A fenti kép a Szegedi Tudományegyetem hálójának egy részét mutatja a több, mint 2900 részt vevő intézményből, amelyek nagyjából 90000 kapcsolódási pontot hoztak eddig létre. A térképes felület alatt egyébként a miérteket is igyekeznek a készítők feltárni: érdekes kérdés, hogy egyes intézmények, illetve programok miért válnak népszerűbbé másoknál, és ennek milyen országokra lebontott indokai vannak (bár nyilván kissé limitált szempontok jelennek meg, de továbbgondolásra mindenképp érdemes projekt).

Standard
digitális, mellesleg, web

Vodafone: túl hosszú a jelszavad!

Kezd az egész úgy tűnni, mintha elégedetlen ügyfélként a szolgáltatóm minden viselt dolgába sorban belekötnék, pedig az igazság az, hogy alapvetően semmi problémám nincs a Vodafone-nal: velem eddig mindig korrektek voltak, az ügyfélszolgálaton is mindig barátságosak, a boltokban is megoldottak eddig minden problémám, nagy bajom sosem volt velük, pedig az indulásuk óta az ügyfelük vagyok, lehetett volna. Most viszont mintha minden egyszerre csapódna le, és naponta futok bele olyasmibe, ami nem vet rájuk jó fényt. Szerintem. Akarta a fene, de ez van. Kezdődött azzal, hogy küldtek egy emailt, amiben felhívják a figyelmemet arra, hogy bizony kedvezőbb tarifával is elboldogulhatnék, nézzem csak meg az új csomagokat. Innentől egy tőről fakadó, jelen pillanatban kétfelé ágazó történet kerekedett az egész kis promó-kalandból.

Bővebben…

Standard
mellesleg, web

Szolgáltatások és böngészők

Sorozatot is lehetne indítani abból, amit a különböző online szolgáltatások böngésző kompatibilitási anomáliái jelentenek. Nap mint nap találkozunk olyan felületekkel, ahol mondjuk egy egyszerű űrlapon megadunk néhány paramétert, és máris elintézettnek vehetjük a dolgokat. Ilyen például az ELMŰ online ügyfélszolgálata, ahol többek között a mérőóra állását lehet megadni, ami jóval kényelmesebb, mint telefonálgatni, vagy személyesen bemenni az ügyfélszolgálatra. 2013-at írunk, már-már elvárás, hogy ilyen szolgáltatással rendelkezzen egy ilyen fontos közműszolgáltató. Igen ám, de amióta csak létezik ez a lehetőség, nagyjából semmit nem sikerült fejlődniük böngészők támogatása terén: míg egy-egy böngészőnek a verziószáma jócskán megugrott, addig az ELMŰ rendszergazdái még mindig leragadtak korábbi Firefox és persze az obligát Internet Explorer támogatása környékén. Rendes ügyfél ilyenkor duzzog-puffog egy kicsit, aztán beadja a derekát, és kénytelen-kelletlen elindítja valamelyik preferált szoftvert (már ha nem eleve valamelyiküket használja persze – de, mint tudjuk, így sem fenékig tejföl az eljárás). Ha tűzrókával próbálkozik az ember (ha már a kettő közül választani kell ugyebár…), akkor abban a kellemetlen élményben lesz része, hogy a rendszeresen frissített böngészője egyszerűen nem hajlandó együttműködni az ELMŰ rendszerével – bizony, még akkor sem, ha speciel deklaráltan Firefoxot is ajánlanak!

Ez a jutalom azért, hogy az ELMŰ által kért böngészőt használja az ember…

A megoldást egy pdf-ben közlik: ugyebár a Firefox 4.0-nál magasabb verziójú installációt kérnek, azonban pl. a jelenlegi friss verziót nem támogatja – a dokumentum szerint a 10-es verziószámtól kezdődően problémás a dolog (NB: jelen pillanatban a 23-asnál tart a Mozilla!).

Bővebben…

Standard