utazás

Egyszer már volt WiFi a szegedi IC-n!

Óriási meglepetésemre a héten Szeged felé utazva egy furcsa matricát vettem észre az IC-kocsi WC lámpácskája alatt:

Hurrá, tehát van WiFi – s lőn, tényleg volt! Túltettem magam az első nüanszon, miszerint nekem a captive elnevezésű subdomainen keresztül kellene autentikálni magam, majd elégedetten figyeltem, ahogy szakít a sávszélesség – egészen Budapest határáig, onnantól kezdve ugyanis finoman szólva is inkább promóciós jellegűvé vált a projekt: a “hol volt, hol nem volt” mesei kezdetei derengtek fel fáradt szemeim előtt. Mivel egyéb módon nem jelezték a WiFit (a MÁV honlapon oltári nagy, átfestett kocsikat mutogatnak, ez meg egy szokványos, kék, nem igazán felújított benyomást keltő kocsi volt), így el tudom képzelni, hogy csak tesztüzemben volt a rendszer (tudom, a fránya optimizmus), ebben az esetben innen is üzenem, van mit javítani a működésen! Egyébként azt sem igazán értem, hogy vajon mi járhatott a MÁV dizájnerei fejében, amikor a WiFi matricát megálmodták, pláne oda, ahova kanyarították végül: több értelmezés is megfordult a fejemben (ezt osztottam meg végül, mint leginkább szalonképesebb verziót: “Ha nem dohányzol, a WC alól jön a WiFi!”) – de talán elindulhattak volna a kitaposott ösvényen, és hagyhatták volna a nemzetközileg elfogadott, bevált, és főleg ismert jelek egyikét, hadd fejtsük meg rögvest, miről is van szó, és ne kelljen találgatni, hogy nekünk, MÁV-val kokettálóknak bizony lefelé sugároz, nem a megszokott módon felfelé, pláne így féloldalra (lehet, hogy csak az egyik üléssor kapja a jót, a másik, ami felé nem mutat az ikon, internet nélkül marad?!), plusz nem feltétlenül a WC alatt gondolnám a legoptimálisabb tájékoztatási síkot sem. Ius murmurandi műsorunkat hallották – ha valaki találkozik még a szegedi vonalon WiFi-képes IC-kocsival, ne legyen rest megosztani a tapasztalatait!

Standard
digitális, utazás

Olvass és vonatozz!

A Könyvesblog számol be arról a kezdeményezésről, melynek eredményeként hamarosan elektronikus verzióban, részletenként elérhetővé válnak  az Alibi sorozat frissen megjelent, Sziget c. számának írásai, mégpedig úgy, hogy minden hónapban más és más szövegek kerülnek ki az első osztályú IC-kocsikba QR-kód formájában, amit az utazóközönség lelkesen beszkennel okos készülékével, és hirtelen irodalmat kezd fogyasztani. Bravó! Esküszöm, minden él és irónia nélkül, végre egy olyan ötlet, ami többszörösen is üdvözlendő (még úgy is, hogy halvány gőzünk nincs a megvalósítás minőségéről) – kivéve talán ezt a fránya első osztályú diszkriminációt: persze feltalálja magát a magyar, majd jól átsasszézik szkennelni. Egyrészt szép dolog irodalmi ügyet támogatni, olvasásra ösztönözni. Másrészt szép dolog mindezt  a digitális kultúra keretén belül tenni, a digitális mobil eszközök ésszerű, kifejezetten építő jellegű funkcióit előtérbe hozni. Nekem azért lenne még néhány javaslatom: például miért ne lehetne ezzel összekötni a MÁV – éppen most kicsit elhallgatott – wifi-bővítésével, vagyis azzal a törekvéssel, hogy az IC-kocsikon legyen vezeték nélküli internetes kapcsolat? Így már szolgáltatás szintjére lehetne ezt a kiváló ötletet fejleszteni, és – nem utolsó sorban – még bevételt is lehetne csiholni, amit aztán ügyesen vissza kellene forgatni további fejlesztésekbe, ötletek megvalósításába, satöbbi. Egyébként, ha már irodalom és MÁV, miért ne lehetne QR-kódokba rejtett verseket plántálni a vonatjegyekre? Vagy az IC magazint QR-kód segítségével letölteni a MÁV wifijén keresztül?

Standard
digitális, utazás

A MÁV és az otthon nyomtatott jegy kacifántos modellje

Azt tartja a mondás, hogy modernizálni, fejleszteni csak akkor érdemes, ha megtakarítást, vagy valamilyen szempontú előrelépést szeretnénk elérni. Ez még akkor is igaz szokott lenni, ha éppen a Magyar Államvasutak Zrt-ről van szó, és még akkor is, ha nevezett cég egyre több online kényelmi szolgáltatás bevezetésén munkálkodik az utazó közönség nem kis örömére. Néha azonban felüti fejét az a fázis a megvalósításban, amikor kiderül, hogy az egész inkább csak nehezít, indokolatlanul bonyolít, kényelmetlenné válik mindenkinek. Az ilyen fejlesztést az implementáció előtt abortálni illik, vagy legalábbis alaposan átdolgozni. Bár a MÁV most nagy örömmel jelentette be az otthoni menetjegy nyomtatós opcióját, látni kell, hogy ez sajnos ebben a formában inkább nyűg, mint előremutató vállalkozás, hangsúlyozom: mind a MÁV alkalmazottai, mind pedig az utas számára. Minden jó szándék ellenére a következőképpen néz ki a procedúra: szokásos módon az ember online megvásárolja a jegyet, majd az otthoni nyomtatás opcióját jelöli be (mintha nem lehetne egyébként máshol nyomtatni, de ne akadjunk fenn minden apróságon). Ekkor már jön is a számomra felesleges folyamat: nem elég, hogy még a születési adataimra kíváncsi, de névre szóló számlát is készít a rendszer. Kérdem én: minek? Következő lépés: kinyomtatja a reménybeli utas a pdf-ben előálló “jegyet”, amin minden adat, időpont, vonatszám, stb., valamint egy QR-kód is látható. Minő haladás, a MÁV beleszeret a QR-kódokba, ráadásul jobban, mint a BKV! De itt még koránt sincs vége…

Bővebben…

Standard
könyv, utazás

Londonba utaznál? Stephen Fry segít!

Persze az ilyen hangzatos címekkel mindig óvatosan kell bánni, jelen esetben is pusztán áttételes segítségről van szó, ám ez sem kevés! A Stephen Fry magyar oldala és a Fry-kötetek honi kiadója, a Kult Könyvek egy érdekes, és igazán nem megterhelő versenyt hirdetett, melynek győztese már csomagolhat is, és röppenhet Londonba: nem kell mást tenni, csupán Fry egyik magyar kiadású regényét lefényképezni valamilyen utazási tevékenység alatt – ez lehet csomagolás, városnézés, vonatozás, hajókázás stb. A lényeg, hogy Fry regénye utazzon, aztán, ha elég szavazatot gyűjt a kép, akkor a kép készítője is utazhat. Na, így segít Mr. Fry, szerintem érdemes kipróbálni, és persze minél kreatívabb, viccesebb, ügyesebben komponált egy kép, annál nagyobb az esélye, hogy sokak nyomnak rá egy lájkot – mert ugye a lájkolások száma dönti el, ki repülhet a – nem is – ködös Albionba. Fotóra fel, hajrá! (Részletek a stephenfry.hu-n – határidő: 2011. augusztus 24.)

Standard
utazás

A nagy helyfoglalás

Amióta vonaton utazom, azóta tervezem, hogy megírom, mennyire – és egyre jobban – bosszant az, amikor az ember előre megváltja a jegyét, helyjegy inklúzíve, majd amikor felszáll hajnalban a vonatra, akkor nekifoghat megküzdeni azért, ami jár neki: a saját helyéért. Értem én, kérem szépen, hogy az ember (alias utas) esetlegesen kapja meg helyjegyét a MÁV rendszerében, így néha kénytelen háttal a menetiránynak helyet foglalni, és ezt valamilyen egészségügyi indokkal inkább kihagyná, de tessék nekem elhinni, bizony vannak notórius helyfoglalók is, nem is kevesen – néha az az érzésem, ez valamiféle nemzeti sporttá nőtte ki magát: most nem hont, hanem helyet foglalunk (igen, külföldre irányuló vonaton is láttam ezt, nem korlátozódik belföldre a tevékenység). Megmondom őszintén, nincs kedvem vitatkozni azokkal az utastársakkal, akik felháborodva vagy felpakolják táskáikat az egyébként üres helyről, amikor félénken érdeklődöm, vajon éppen ide szól-e a jegye, vagy egy flegma grimasszal kísérve ébredező arcomba vágják: “Nem mindegy?!” Nem, nem mindegy. Azt meg végképp nem értem, amikor az egyébként is üres kocsiban vág bele vándorló helyfoglaló tevékenységébe: vajon mi motiválhatja a tisztelt utastársat? Túrázni jött, de ráébredt, hogy itt úgy szeljük az Alföldet, hogy közben ülni kell? (A magyar vándor nem tűri a restséget, olybá tűnik…) Olyan, mintha valami elemi undor és rettegés fogná el az utast, ha éppen arra az ülőhelyre tenné le ülepét, ahová a jegye szól – és még annak kellemetlen, aki jogos bérlője az út erejéig az adott helynek, még ő magyarázkodik, még ő javasolja, “maradjon csak, én átülök máshová, majd ha jönnek arra a helyre, akkor visszajövök”: jobb esetben a renitens helyfoglaló ilyenkor elárulja az ő helyjegyén szereplő ülésszámot, rosszabb esetben morogva veszi tudomásul, hogy már megint nem hagyták békén.

Bővebben…

Standard
digitális, utazás

Nem csak a húszéveseké a digitális világ

Mai vonatozásom meglepő másfél órával telt, ugyanis egy hetvenes éveikben járó kis csapat igyekezett osztálytalálkozóra, és a vonatút monotonitását ellenpontozandó nem csupán felelevenítették a hajdan volt szép időket, de egy ponton rátértek arra, hogy ki milyen operációs rendszert használ és miért. Az egész úgy kezdődött, hogy megegyeztek, telefon helyett már emailen és Facebook-on kellene szervezni a találkozót, mert az egyrészt olcsóbb, másrészt hatékonyabb. Itt emeltem fel a fejem, és illetlen módon hallgatózni kezdtem. Ezután jött az, hogy az email nagyszerű ötlet, viszont mindenki figyeljen oda, hogy állítsa be a karakterkódolást, mert kifejezetten bosszantó azt bogarászni egy rossz kódolás esetén, hogy az üzenet küldője mit is akart mondani, mire az egyik úriember jelezte, hogy ő KMailt használ, és ott még nem fordult elő vele semmiféle probléma. Ekkor következett a Windows 7 kontra Ubuntu, majd az odt kontra docx kérdéskör – itt már szemtelenül bámultam, mert nem pusztán maga a tény volt érdekes, hogy 70 éven felül ilyesmi egyáltalán felmerülhet és heves magyarázatokban, tapasztalatokban manifesztálódhat, hanem az, hogy hihetetlen értő módon vázolták az élményeket!

Tegyük szívünkre a kezünket, igen tisztelt fiatalok, vajon hányszor taglaltuk egymásnak értőn az Ubuntu alatt történő Windows emulációt, vagy az Open Office és a Word 2010 (!) fájlkiterjesztései közötti különbséget, és mindezt nem pusztán értelmesen, de nagyszerű usability szempontok alapján? Mikor hozakodtunk elő firmware update-ekkel, amelyekkel végre sikerül megoldani a Windows 7 telepítését? Mikor beszélünk arról, hogy hálózatot konfigurálunk (sic!) otthoni környezetben, hogy minden családtag könnyedén megoszthassa fájljait egymással anélkül, hogy usb-vel kelljen rohangálni? Mikor tudunk higgadtan reflektálni a Linux kontra Windows kérdésre szépen sorra véve az összehasonlítási pontokat, megbeszélve a vírusírtás lehetőségeit illetve a tűzfal jelentősségét, valamint a portok kezelését? Na ugye. Mielőtt valaki arra az apróságra mutatna rá, hogy nyilván informatikus végzettségű emberekkel hozott össze a sors – hát nem, nem informatikusok voltak, ahogy elcsíptem a beszélgetéseket (csúnya dolog, tudom…), az élet megannyi területére kerültek a közös osztályt követően. Hihetetlen élmény volt, ilyenkor érezni, hogy a digitális szakadék, mely nem csupán társadalmi, de generációs is, talán tényleg jó eséllyel hidalható át, vagy legalábbis csökkenthető valamicskét.

Standard