digitális, tv

Netflix-láz

Most, hogy itt a Netflix Magyarországon (hurrá!), sokan örvendeznek, mellettük meg sokan nézelődnek értetlenül, mert talán még soha nem is hallottak a szolgáltatóról, pláne a szolgáltatás jellegéről, formájáról, annak működéséről, és egyáltalán, nem is világos, miért olyan forradalmian új ez az egész. A Délmagyartól keresett meg Arany T. János, arról érdeklődvén, mit jelent a Netflix honi megjelenése a hazai szolgáltatók szempontjából. A cikk itt olvasható, de ha már bővebben is kifejtettem neki a gyors véleményt, bemásolom ide is, nehogy elvesszen.

Szerintem első körben biztos, hogy nem érzik meg túlságosan a hazai szolgáltatók a Netflix belépését a magyar piacra azon egyszerű oknál fogva, hogy jelen pillanatban semmilyen formában nincs magyar nyelvű szolgáltatásuk (be lehet erőltetni persze ilyen-olyan megoldásokat, de nem a Netflix sajátja): se szinkronizált filmek és sorozatok, se feliratok nem szerepelnek a kínálatban. Márpedig a magyar piac erősen nyelvorientált, így amíg ez a helyi testreszabás nem indul be, csupán arra a rétegre számíthatnak, akik jellemzően jól kommunikálnak angolul, és mindemellett már eleve nem idegen számukra sem a brand, sem pedig maga a streaming szolgáltatás működése. Mindemellett nagy valószínűséggel már eleve sorozat fogyasztók, vagyis olyan tartalmakat vadásznak az interneten, ami például nem is feltétlenül elérhető hazánkban. Emellett érdekes kérdés lesz a szerzői-forgalmazói jogi kérdés is, ugyanis nem minden szolgáltatási területen érhető el minden film vagy sorozat, ami jelentős szórást tud így eredményezni a kínálatban.

Hosszabb távon már érdekesebb a kérdés. Jól látszik, hogy a hazai szolgáltatók igyekeztek eddig is kihasználni a helyzeti előnyt, és beindítani olyan szolgáltatásokat, olyan előfizetési konstrukciókat, amik lassan, de biztosan az online streaming felé terelik az előfizetőket. Vagyis tulajdonképpen saját szolgáltatásokon keresztül megtanították-megtanítják az előfizetőket a technológia használatára – nyilván annak előnyeire koncentrálva. Most persze nekik is be kell gyorsítani, és teljes erővel fókuszálni az ilyen irányú fejlesztéseikre, mert ha a Netflix egyszer betette a lábát, nyilvánvalóan profitszerzés célzattal tette, vagyis nagy erőkkel összpontosít a lokalizációra és a minél szélesebb programkínálatra – vagyis komoly versenyhelyzetet teremthet.

Standard
könyv, tv

Castle: sorozza a krimit

Gondolom, nem kell túlságosan belemerülni a Castle című sorozat ismertetésébe, elég hozzá annyi, hogy igen jól eltalált karakterek felettébb jó dialógusokkal szórakoztatják a nézőket, miközben a CSI-okon edzett bűnügyi receptoraikat is messzemenően kielégítik. Honi adásmenetben most értünk a 2. évad azon pontjához, ahol egy meglehetősen érdekes helyzet alakult ki: egy sorozatgyilkos Nikki Heatnek ajánlja gyilkosságait, és végül magára a fiktív Heat figura alapjául szolgáló hús-vér Beckett nyomozóra támad. Az epizódban feltűnően hangsúlyos szerepet kap a Heat Wave (Hőhullám) című regény, amelyből az FBI szuper kriptográfusait megszégyenítő módon (na persze…) hőseink pillanatok alatt megfejtik a titkos kódot, amivel a gyilkos kommunikál, és persze a néző már kezdi is a sirámjait, hogy tényleg, miért is nincs ilyen regény ésatöbbi, ésatöbbi. Csakhogy a sorozat alkotóinak szerintem legügyesebb fogása az, hogy mindez egy élménykiterjesztés kiterjesztéseként megnyilvánuló önreflexió: létezik ugyanis a regény, sőt, nem is csak ez az egy, hiszen az Amazon.com egy saját profilt is létrehozott a fiktív író (Richard Castle) valós regényeinek gyűjteményéhez! Bridge-nél olvastam a több szintű ontológiai felépítmény egyik alkotóeleméről, és gyorsan be is szereztem, így elmondhatom, aki a sorozatot kedveli, a regényben sem fog csalódni (szerencsére a szóban forgó epizódban rendesen bepromózták és ízelítőt is adtak belőle, de spoiler nem volt!), ráadásul sokkal inkább látni fogja, milyen alapja van a kollegiális élcelődésnek a továbbiakban. Ha nem lenne ilyen professzionálisan felépítve az egész, említésre sem lenne méltó a vállalkozás, ám a Castle alkotói kivételesen magas színvonalon megvalósított kiterjesztést hoztak létre, és felemelően élvezetes módon kezelik az egyes elemeket és összekapcsolásukat.

Standard
digitális, tv

Ingyenes online könyvekről a Híradóban – avagy az Artisjus értetlenkedése

Azzal kezdődött az egész, hogy Paulo Coelho születésnapi ajándékként szabadon letölthetővé tette két eleddig kiadatlan kisregényét, ráadásul több nyelvre lefordítva (jelenleg nem lehet letölteni őket – év végén lesz ismét erre lehetőség). Míg a hír önmagában inkább rajongói szinten érdekes, a világ haladóbb felén már több éve folyó vitához most a Híradó is igyekezett adalékkal szolgálni: egy honi könyvterjesztő hálózatot és az Artisjus-t is megkereste, mi a brazil szerző eme akciójáról. Weiler Péter (Líra Könyv Zrt.) pontosan látja, mi értelme van az egésznek a könyvpiac szempontjából, hogyan lehet ezzel az egyszerű marketing technikával ösztönözni a vásárlást, vagyis hogy lehet az ingyenes példányokkal plusz bevételt generálni. Az Artisjus részéről nyilatkozó Szinger András nemhogy nem látja, mi értelme az egésznek, arról sem tud, hogy ez tőlünk nyugatabbra már igencsak bevett szokás. (UPDATE [2009.08.27.]: Közben emailt váltottunk, és idézte az ominózus mondatot megelőző kérdést és választ, ami alapján marketing célzatot említ, mint az akció értelmét. Emailben más példákat is említett még.) Sőt, némi ellentmondást is lehet észlelni szavai és az Artisjus erőfeszítései között, amennyiben arra gondolunk, hogy a a cég mindenhonnan igyekszik a szerzői jogi sarcot levenni, ám Szinger természetesnek, szinte követendő példának tartja a zenei produktumok ingyenes online terjesztését, mondván, hogy a zenészeknek máshonnan is van bevételük. Érdekes.

(22:30-tól kezdődik a téma taglalása)

Szinger jártasságát és hozzáállását a témában (ami minősíti az Artisjus-t is természetesen) felesleges kommentálni. Annál bíztatóbb azonban a terjesztői oldal nézőpontja – remélem, lesz is belőle valami.

Standard
tv

Amerikanisztika Stephen Fry vezérletével

Stephen Fry in America - © Westpark Pictures/Vanda Vucicevic Már írtam arról, hogy Stephen Fry végigutazta az Egyesült Államokat egy londoni taxival annak érdekében, hogy egy dokumentumfilm keretein belül egyfajta szubjektív, ám mindenképpen széles látókörű, kulturálisan meglehetősen kifinomult képet rajzoljon az óriási országról. Mostanra sikerült is abszolválnom a BBC-n tavaly ősszel adásba került sorozat minden epizódját, és így már nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem csupán az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb dokusorozatát hozta össze Mr. Fry, és a megszokott, élvezetes stílusban, hol vicces, hol elgondolkodtató megjegyzésekkel tűzdelte meg viszontagságait, örömteli és bánatosabb pillanatait, de mindamellett olyan informatív és háttérinformációk tömkelegével megpakolt műsorfolyam ez, amely kötelező olvasmányként is ajánlható lenne amerikanistáknak. A hatrészes sorozat ugyanis nem egy átlagos turistafilm: Fry alapvetően kerüli a sokat mutogatott látványosságokat, és csak akkor megy el egy-egy ismertebb helyre, ha annak valami konkrét célja van. Inkább lemegy a Philadelphiában a szénbányába, vagy ellátogat Georgiába egy családhoz Hálaadás napján, mint hogy a Szabadság-szobor előtt pózoljon, és előre bemagolt, fontosnak gondolt információkkal traktáljon. Személyes kalauzként magyaráz, csípős megjegyzésekkel egészíti ki a kalandokat, ugyanakkor valami végtelen nyitottsággal áll minden újhoz, gyermeki kíváncsisággal próbál ki mindent, ami valamennyire is hozzásegítheti megérteni Amerikát.

A sorozat érdekessége talán az, hogy a csillogó-villogó sikersztorik elmaradnak, és inkább a (számunkra) ismeretlen, apróbb csodák és a takargatni való, borzasztó, szégyenfoltoknak is beillő dolgok alkotják a szubjektív narratíva gerincét. Így lesz teljes a kép, már amennyire a teljességre törekszik a sorozat – merthogy bevallottan nem (olyannyira nem, hogy van néhány olyan állam, pl. Utah, ahová csak azért jut el, mert az állam határain belülre vezet egy átvezető út). Mindig helyi emberekkel beszélget – akik között adott esetben előfordul egy-két celebritás is, például Morgan Freeman, aki éppen mint kocsma tulajdonos ül le beszélgetni egy kicsit.

Mindent egybevetve mindenkinek ajánlható a sorozat, és csak reménykedni tudok, hogy egyszer majd Magyarországon is adásba kerül. Amerikanistáknak tehát kötelező, ki ne merje hagyni senki sem!

Standard