mellesleg, politika

Szakok és jövőjük

A közéletet ismét a felsőoktatást érintő átalakítások foglalkoztatják, ami nem lenne önmagában rossz dolog, de ahogy azt már megszokhattuk, a felháborodás és a kétségbeesés hangját hallhatjuk egyik oldalról, a kapkodós, magyarázkodós, cinikus riposztokat a másikról. Az sem zavar már senkit, hogy teljesen nyilvánvaló, valaki nem mond igazat (ha valaki látta tegnap Baló György műsorában Palkovics államtitkár úr megnyilvánulását, és az őt követő Tausz Katalin világos válaszát, nem kérdés, ki a hunyó) – a lényeg ismét az érdekcsoportok azonosítása és szétzilálása, a megosztás politikája, a tesztelés, hogy ki meddig tud vagy mer elmenni. A helyzet percről percre változik (látszólag), és ma már tudjuk (?), hogy az előre belengetett, nagy bázissal rendelkező szakok úgymond megmenekülnek, a sajtó a kormány visszakozásától hangos. Arról kevesebb szó esik, hogy ennek mi az ára. A – nem véletlenül – sokat hangoztatott egyetemi autonómia kérdése mellett ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a felháborodást kiváltó szakmegszüntetések farvizén a kisebb, így mozgósításra, tömegbázisra nehezen bazírozó szakok léte vált kérdésessé: például a filmtudomány és a vizuális kultúra – azért emelem ki ezt a kettőt, mert egyrészt félelmetesen nagy a csend körülöttük, hallgatnak róluk, másrészt nyilván személyes és szakmai érintettséget is bejelenthetek. A két tudományterület napjainkban a kultúrkritika vezető csapását jelentik nemzetközi szinten, és mára sikerült a témát lefedő, világszínvonalú képzéseket kialakítani itthon is. Pontosan ezt veszélyezteti a csönd, a kompromisszum rosszabbik felén való tengődés: alapvetően nem lehet alkupozíció az, hogy egyik szak megmarad, de a másik kárára. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy megalapozott, szakmai alapú, indokolt döntések szülessenek, és ne a napi politikai érdekek vagy hasfájások (jelen pillanatban ez utóbbi tűnik az egyetlen érvrendszernek a kormányzatot képviselők mondandójában, mert se szakmai, se észérvek nem hangzottak még el) határozzák meg a felsőoktatás kínálatát! Ragaszkodni kell a szabad egyetemhez, a jövő nemzedékeinek azon jogához, hogy szabadon dönthessen, mit és hol akar tanulni! Egyszer már elengedtük a lehetőséget – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ismét a fejünk fölött döntsenek a sorsunkról.

Standard
digitális, politika

Írj a képviselődnek!

Ha valaki Cory Doctorowtól elolvassa valamelyik YA-regényt, akkor azokban többnyire elérkezik az a pillanat, amikor a feladat, a probléma megoldása már csak politikai-törvényhozói szinten kezelhető, így a fiatalok fogják magukat, és emailekkel bombázzák a képviselőket, hogy elmondják a véleményüket, felnyissák a szemüket, vagy éppenséggel elmagyarázzák nekik, tulajdonképpen miről is fognak szavazni, mit jelent ez a jövő fiataljainak szempontjából. Most egy olyan ügyre szeretném felhívni a figyelmet, ami hála az égnek tökéletesen pártpolitikamentes, viszont jóval fontosabb annál, minthogy figyelmen kívül hagyjuk. Az Európai Parlamentben október 21-én, hétfőn fognak olyan dolgokról szavazni adatvédelemmel kapcsolatban, amik eldöntik, Európa enged-e az USA felőli nyomásnak, és beállunk-e az NSA-botrány óta ismert megfigyeltek sorába, vagy ennél jóval szigorúbb, az ellenőrzést visszafogó törvényi előírásaink lesznek, amelyek az amerikainál jóval erősebb adatvédelmet foganatosít. Borzasztó egyszerű a feladat: egy emailt kell elküldeni az Állampolgári jogok, bel- és igazságügyi bizottság tagjainak (köztük természetesen a magyar képviselőknek (Hankiss Ágnes, Gál Kinga, Göncz Kinga, Morvai Krisztina és Járóka Lívia), hogy megerősítsük bennük az elhatározást, miszerint nem szeretnénk részesei lenni az NSA-féle megfigyelési szisztémáknak. Nem kell mást tenni, mint az Access.org oldalán megadni az országot, a nevet, az emailt, elolvasni az előre igen korrektül megfogalmazott szöveget, ha kell, kiegészíteni, majd a “Preview” gombra nyomni, leellenőrizni a kész emailt, és elküldeni. Kis dolog, de sokat számít!

UPDATE: itt látható a szavazás

Standard
digitális, politika

A Swartz-akták

Aaron Swartz sajnálatos halálát követően az amerikai törvények értelmében a titkosított, róla szóló FBI-akták megszűntek titkosak lenni, így tulajdonképpen bárki elolvashatja, mit szeretett volna nagyon tudni, illetve honnan szerezte információit a nyomozóiroda. Egy-két érdekes részlet van azért ebben még akkor is, ha – mint ahogyan az aktát kikérő, és közzé tévő DSWright megjegyzi – az egész többet elárul az FBI-ról és módszereiről, mint magáról Swartzról vagy ügyeiről.

Standard
egyetem, köz, politika

A felsőoktatás gyászmunkája

Slavoj Žižek arról ír Living in the End Times című könyvében, hogy vajon mi történik mostanság, amikor mindenki tisztában van azzal, hogy a jócskán becsődölt globális gazdasági-pénzügyi, és persze politikai rendszer a végét járja – miért nem látjuk be, hogy ennek annyi, és lépünk tovább, formáljuk már most a következő modellt, és miért nem akarjuk még mindig bevallani magunknak, hogy ez így, ahogy most megy, nem tud tovább funkcionálni. Elemzése bevezetőjében egy érdekes párhuzammal igyekszik rávilágítani a helyzet logikájára, mégpedig a Kübler-Ross-féle modellel, ami szerint a halállal szembesülő beteg öt fázison megy keresztül: az elutasításon, a dühön, az alkun, a depresszión, majd végül az elfogadáson. Az elutasítás fázisában az ember tagadja a nyilvánvalót (“nem, ez nem történhet meg, velem biztosan nem”); a düh fázisát az elutasítást követő felismerés indukálja (“hogy történhetett ez meg velem”); az alku fázisában az ember igyekszik húzni az időt (“csak lássam a gyermekem felnőni”); ezt követi a depresszió, ami egyfajta libidinális megvonásból ered (“minek foglalkozzak bármivel is, úgyis meghalok”); és végül jön az elfogadás (“ha már nem tehetek ellene semmit, legalább felkészülök rá”).

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, politika

Mobileszköz- és közösségimédia-használat a hallgatói megmozdulások kapcsán

Sokszor és sokat hallunk arról, miként öl, butít és dönt nyomorba a közösségi háló, a közösségi média használata, miként valósítja meg az interpasszivitás fogalmát (vagyis azt, amikor olyan, mintha ténylegesen interaktívak lennénk – lásd: lájkolás, megosztás – de valójában egy gombot nyomunk, amivel a cselekvést, a tényleges interakciót helyettesítjük), miként szigeteli el az embereket (felhasználókat) egymástól, hogyan válik mindez a társas magány szánalmas terévé. Nyilván van ezekben a meglátásokban igazság, ám azt gondolom, egy pillanatra érdemes lenne elgondolkodni mindezen a hallgatók megmozdulásai kapcsán. Sokat ostorozták már a mai fiatalokat, hogy Facebookon fantasztikus gyorsan tudnak csatlakozni bármilyen eseményhez, bármilyen csoporthoz – ám mindez kimerül abban, hogy online kifejezik ezt, aztán hátradőlve várják a beszámolót azoktól, akik valóban ott is voltak adott rendezvényen. Ehhez képest a felsőoktatás egyre fájóbb és mélyülő sebei ürügyén a Facebookon szerveződő, interpasszív fiatalok hirtelen nem csak gombot nyomtak, hanem fogták a nagykabátot, és utcára vitték mindazt a leleményt és kreativitást, amit eleddig maximum könnyen generálható mémek küldözgetéséhez használtak. És ennél is tovább mentek!

Bővebben…

Standard