egyetem, köz, politika

Lezüllesztett oktatás

Meglehetősen apokaliptikus hangnem uralkodik egy ideje az oktatásról, oktatáspolitikáról szóló cikkek megszövegezésében, a szakértők nyilatkozataiban, és talán már azok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon nincs rendben, akik rendületlenül bíznak valami rakétaszerű kiugrásban (netán a PISA-tesztek elavultságának hirtelen felülvizsgálatában, eredményeink korrigálásában stb.). A Magyar Nemzet arról ír a kormányzati cselekvéstervezetre hivatkozva, hogy “a jelenlegi, 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklusban Magyarország rendelkezésére álló fejlesztési támogatás páratlan, ugyanakkor az utolsó lehetőséget jelenti hazánk számára arra, hogy a tudásalapú világgazdaságban versenyképes hazai felsőoktatás jöjjön létre”, ami lefordítva azt jelenti, hogy irtózatosan sok pénzt kellene valahogy elosztani egy olyan ágazatban, ahol az elmúlt időszakban csak és kizárólag drasztikus elvonások, szakok bezárása, létszámcsökkentés, folyamatos átszervezések, visszaszervezések, keresztszervezések, átalakítások, bezárások, fenyegetések, autonómiakurtítások, és hasonló, nem igazán a célként megnevezett helyzet felé irányuló intézkedések voltak jellemzőek. Tegyük most félre az aktuálpolitikai szlogeneket, a pártpreferenciákat, a jobbos-balos-libsi konténereket, és lássuk be, óriási a baj: ezt mondjuk onnan lehet tudni, hogy már annak a kormánynak is világos, amelyik a vidám barakk propagandájával valami oktatási kánaánt vizionált mindeddig. Nézzük sorban, miben látja a kormányzat a problémákat, és szerintem hol siklik már megint félre a cselekvési tervnek nevezett költési lista, ami ha megvalósul, évtizedekre tökéletesen esélytelenné teszi a magyar oktatási rendszert értékelhető eredmények elérésére.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika, pszichoanalízis

Lacani intervenció a CEU-ügy kapcsán

A címből már sejthető, hogy itt bizony okoskodás következik, de az ember egy idő után belefárad az aktuálpolitikai dimenziók fésülgetésébe, a süket fülek megnyitási kísérleteibe, és az elkeseredettségbe, és olyankor hátrébb lép egy picit, menekülni kezd olyasmibe, ami valamiképp meg tudja menteni még éppen ép elméjét. A pszichoanalízist meg speciel eleve pont erre találták ki. Nem hinném, hogy minden aspektusában stimmel a kontextus, nem is akarom ezt sugallni sem, de azért utazzunk kicsit vissza az időben, úgy 1968-ba, Párizsba, ahol Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus az éppen az utcán masírozó diáksereg kiállásának hatására egy új megközelítéssel állt elő, amit majd egy évvel később mutatott be: a híres-hírhedt négy diskurzus modelljével. A diskurzus ebben a közegben társadalmi kapcsolódást, köteléket jelent, ami persze valamiféle nyelvi kifejeződésbe burkolózik. Bár nyilvánvalóan pszichés tematikába illeszthető ez a modell (az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos akkor igen gyakorta tárgyalt problémákat hivatott részben feloldani), úgy tűnik, iszonyatosan pontosan rezonál a jelenlegi Lex-CEU problémakörre, elég ha már csak az elnevezéseket sorra vesszük: a Mester, az Egyetem, a Hisztérikus, és az Analitikus diskurzusai alkotják a négy dinamikát.

Bővebben…

Standard
köz, politika

A robotok elveszik a munkád? Végre!

A hvg.hu írt arról, hogy néhány szakember szerint már akár öt éven belül bekövetkezhet az, hogy néhány állás – pontosabban munkakör – automatizálódik, vagyis például robotok, illetve számítógép veszi át a munkavégzést az embertől. A cikk ezt abban az értelemben veszi pozitívumnak, hogy

a technológiai fejlődés ugyanis nem csak feleslegessé tesz bizonyos munkaköröket, a munkalehetőségek terén fellépő veszteségeket hamar jobb életkörülmények, majd új iparágak, így új, humánusabb munkakörök követhetik.

Az optimizmus dicséretes, a konklúzió elkeserítő – legalábbis ha azt vesszük figyelembe, hogy a gazdasági-kulturális erőtér éppenséggel olyan szintű válságban van, hogy a munkát, munkavégzést és a munkaerőpiaci működést is át kellene gondolni jó alaposan, például az ember életének, az emberi élet értékének tükrében. Hogy ne rébuszokban beszéljek: a kapitalizmus térnyerésével, majd a jelenkori válságot is elhozó neoliberális gazdasági berendezkedés megszilárdulásával végérvényessé vált, hogy a munka az emberi élet egyetlen célja: csak úgy lehet hasznos tagja valaki a társadalomnak, ha dolgozik, adózik, no és persze ha minél kevesebbet kell rá költeni (szociális és egészségügyi oldalon). Minél többet dolgozik valaki, annál hasznosabb – még ha beledöglik is (és ha konkrétan beledöglik, az is hasznos, hiszen akkor nincs több kiadás az állami oldalon).

Bővebben…

Standard
digitális, politika, web

Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika

Szakbezárás generátor

Az elmúlt hetekben megszokhattuk már, hogy napról napra más és más szakok kerülnek veszélybe, szinte követhetetlenné vált, épp most mely szakokat kívánja a kormány megszüntetni, és azt sem igazán lehet érteni, pontosan miért. A felsőoktatásban dolgozók vakarják ugyan a fejüket, hogy lépést tudjanak tartani ezzel a tempóval, de lássuk be, nyilván nem lehet egyszerű munka az sem, hogy minden áldott nap más szak bevégeztét lengessék be, és ezt még valamilyen formában meg is indokolják. Nos, ennek a nehéz időszaknak vége: itt a szakbezárás generátor, ami kényelmessé és hatékonnyá teszi a kormányzati munkát. Nem mellesleg az oktatók, hallgatók, illetve az egész felsőoktatási kollektíva használhatja ugyanezt az eszközt arra is, hogy felkészüljön az eleddig váratlan támadásokra. Jelszó: nincs biztonságban lévő szak! Izzítsuk!

Teljes, dedikált oldal »

Standard
egyetem, politika

Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel kapcsolatban éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis, az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi kevés köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.

Standard