mellesleg

Szövegértés a tankönyvek alapján

A Történelemtanárok Egylete (TTE) közleményben adott hangot annak, hogy elege van az állami tankönyvekből, pontosabban nekik leginkább a történelmi atlasszal volna némi problémájuk, mert a javasolt, és megvalósult fejlesztések és javítgatások ellenére is hibádzik, minthogy “továbbra sem tartalmaz fokbeosztást, helységnév mutatót, kronológiát, valamint szinte olvashatatlanul apró betűket, halvány színeket használ, és csak részben alkalmas a (kerettanterv által is megkövetelt) forrás- és tevékenységközpontú oktatásra, képességfejlesztésre” (TTE honlap). Helyes, nemes felbátorodás, jogos észrevételek, gondolom, mindezeket már tucatszor jelezték is az illetékeseknél, akik vagy nem értik, miről beszélnek a jó pedagógusok, vagy magasról ejtenek az ilyen piszlicsáré ügyekre, van nekik fontosabb dolguk is.

És tényleg, egyébként lenne. Mert mondjuk szülőként engem speciel a történelem tankönyvek kapcsán ennél picit fajsúlyosabb problémák idegesítenek: ha komolyan vesszük egy pillanatra, tényleg csak egy röpke gondolatkísérlet erejéig, a PISA-felmérés tanulságait, akkor lehet, hogy érdemes lenne belepillantani azokba a könyveknek nevezett, többnyire összeragasztott, nyomtatott laphalmazokba, amelyek a hőn áhított tudást hivatottak eljuttatni a méltán érdeklődő nebulók fejébe. Hogy tudniillik megértsék a történelmet, és ezen keresztül bepillantást nyerjenek a világ dolgaiba, netán értsenek is valamit a körülöttük zajló eseményekből. Csakhogy ugyebár a kölkök szövegértésével bitang nagy problémák vannak, mert ugye hiába van előttük a szöveg feketén-fehéren, hiába vannak kiemelve a fontos dolgok vastagon szedve, hiába sorjáznak a szélre űzött szómagyarázatok, ezek a mai fiatalok… nem értik, amit olvasnak. Nos, kérem tisztelettel, én sem.

Bővebben…

Standard
mellesleg

“Tipográfiai hőbörgés” rovat: annyi szirszar van egy átlagos (pláne egy nem is olyan átlagos) számítógép billentyűzeten (igen, rátok gondolok: ~ˇ^˘°˛`˙´¨¸¤), vannak olyan kis izék, amik kétszer is előfordulnak, ha mondjuk egy numerikus kiegészítéssel is meg vagyunk áldva (pl. *-/+), de vajon mi indokolja a következő gyakorta használt folyószövegi központozási jelek hiányát: gondolat- vagy nagykötőjel (a magyarban ez elvileg ugyanazzal a formátummal más-más kontextusban, de mégis ugyanúgy használatos: –), en dash (lásd előbbi, csak angol verzióban), illetve a leggonoszabb, és már nagyon angolos-amerikai em dash (—). Igen, tudom, van mindenféle karakterháló, ascii kód, ilyen kód, amolyan billentyűkombináció, amelyek mind-mind más és más felületeken varázsolják elő ezeket (vagy nem…), de könyörgöm, miért nem lehet legalább egy ctrl+alt+izé állandóságot kitalálni ezeknek? Tényleg a Kickstarterre kéne menni ezzel a nyavalyával: egy dedikált tudós billentyűzettel? Így legyünk gazdagok? Ez lehet az új academic start-up? (Köszönöm, hogy elmondhattam!)

Gondolatjel, nagykötőjel, en dash, em dash

Széljegyzet
gasztro, mellesleg

Szubjektív szegedi gasztro mustra

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor egy amerikai kolléga hitetlenkedő pillantással nyugtázta komplett tanácstalanságom, aminek eredője a következő, normális esetben teljesen könnyen megválaszolható kérdés volt: “Hova érdemes elmenni enni?” Nem arra volt kíváncsi, hol kap halászlevet, kolbászt, töltött káposztát, és hasonló, magyar konyha asszociációkat a gulyáson túl, sokkal inkább gyors, de minőségi gasztronómiai kalandokra vágyott. Akkor a Pick talponállójában lelte a gyönyört, ami egyrészt már nincs, másrészt… nem erre gondolna az ember, amikor domborítani akar. Mostanság azonban mintha valami nagyon megváltozott volna. Legalábbis számomra úgy tűnik, mintha varázsütésre gombamód szaporodnának a minőségi gasztro-menedékek a dél-alföldi központban.

Bővebben…

Standard
mellesleg

Nomen est omen: a Dragon Zoltánokról

Napról napra egyre többször érkezik üzenet, mostanság már be is jelölnek ismerősnek és képeken szereplőként is tévedésből úgy, hogy egy másik Dragon Zoltánra gondolnak közben. Nem gondolnám, hogy elterjedt, sűrűn használt névről van szó, és persze nem is a közösségi média felületein kezdődött a történet, aminek első állomása egy intézményi keveredés volt. Amikor ugyanis első alkalommal az ELTE filmes tanszékére hívtak helyettesíteni, etr-azonosítót kellett igényelnem: el is bandukoltam az irodába, ahol csak a nevemet és az intézetet kérdezték. Kisvártatva közöltek, hogy jó, kiadják, de már rég megvan, és a bizonytalanul kinyújtott mancsomba nyomták a cetlit. Majdnem minden stimmelt, még az évszám is, kivéve a hónap és a nap, mert az nem az enyém volt. Jeleztem a hibát, majd kiderült a turpisság: két Dragon Zoltán, mindkettő ugyanabban az évben született, és mindkettő ugyanahhoz az intézethez köthető az etr adatai szerint. És nem, nem a rendszer hibázott. Azóta eltelt néhány év, én hol több, hol kevesebb neki címzett emailt kapok (elképzelhető, hogy ő is hasonlókat, nekem címezve), így tulajdonképpen virtuálisan végigkövethetem  pályáját, értesülök róla, mivel foglalkozik éppen – mindezt úgy, hogy nem ismerjük egymást annak ellenére sem, hogy vannak átfedések érdeklődési körünkben is. Mostanában a Facebookon kapok üzeneteket, ismerősnek jelöléseket, legutóbb már képen is bejelöltek, holott azért külsőleg nem gondolnám, hogy hasonlítanánk egymásra. Álljon itt tehát mementóként, mi a két név tulajdonosai között a különbség, és mi bennünk a közös (majd be lehet linkelni, ha magyarázkodni kell).

Dragon Zoltán (Ludwig Múzeum) Dragon Zoltán (Szegedi Tudományegyetem)
Művészettörténészként és hittanárként diplomázott, illetve művészettörténet-tudományból doktorált Angol és amerikanisztika szakokon végzett, doktori disszertációját a filmadaptáció elméleti és kritikai problémáiról írta
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum művészettörténész muzeológusa, illetve az intézményi Adattár és Digitális Archívum alapítója és vezetője Az SZTE Amerikanisztika tanszék mb. tanszékvezető-helyettese, a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője
Alapító tagja több szakmai szervezetnek, így a CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesületnek, a Múzeumi Digitalizálási Bizottságnak és a Múzeumtudományi Kutatócsoportnak Alapító szerkesztője az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary c. e-folyóiratnak és az AMERICANA eBooks kiadónak
Az utóbbi években a (digitális) muzeológia, az archívumok és az archiválás témakörében jelentek meg tanulmányai Az utóbbi időben a digitális archívumok kritikai, elméleti, filozófiai, és ezzel párhuzamosan információ-technikai problémakörét kutatja
Standard
mellesleg, politika

Szakok és jövőjük

A közéletet ismét a felsőoktatást érintő átalakítások foglalkoztatják, ami nem lenne önmagában rossz dolog, de ahogy azt már megszokhattuk, a felháborodás és a kétségbeesés hangját hallhatjuk egyik oldalról, a kapkodós, magyarázkodós, cinikus riposztokat a másikról. Az sem zavar már senkit, hogy teljesen nyilvánvaló, valaki nem mond igazat (ha valaki látta tegnap Baló György műsorában Palkovics államtitkár úr megnyilvánulását, és az őt követő Tausz Katalin világos válaszát, nem kérdés, ki a hunyó) – a lényeg ismét az érdekcsoportok azonosítása és szétzilálása, a megosztás politikája, a tesztelés, hogy ki meddig tud vagy mer elmenni. A helyzet percről percre változik (látszólag), és ma már tudjuk (?), hogy az előre belengetett, nagy bázissal rendelkező szakok úgymond megmenekülnek, a sajtó a kormány visszakozásától hangos. Arról kevesebb szó esik, hogy ennek mi az ára. A – nem véletlenül – sokat hangoztatott egyetemi autonómia kérdése mellett ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a felháborodást kiváltó szakmegszüntetések farvizén a kisebb, így mozgósításra, tömegbázisra nehezen bazírozó szakok léte vált kérdésessé: például a filmtudomány és a vizuális kultúra – azért emelem ki ezt a kettőt, mert egyrészt félelmetesen nagy a csend körülöttük, hallgatnak róluk, másrészt nyilván személyes és szakmai érintettséget is bejelenthetek. A két tudományterület napjainkban a kultúrkritika vezető csapását jelentik nemzetközi szinten, és mára sikerült a témát lefedő, világszínvonalú képzéseket kialakítani itthon is. Pontosan ezt veszélyezteti a csönd, a kompromisszum rosszabbik felén való tengődés: alapvetően nem lehet alkupozíció az, hogy egyik szak megmarad, de a másik kárára. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy megalapozott, szakmai alapú, indokolt döntések szülessenek, és ne a napi politikai érdekek vagy hasfájások (jelen pillanatban ez utóbbi tűnik az egyetlen érvrendszernek a kormányzatot képviselők mondandójában, mert se szakmai, se észérvek nem hangzottak még el) határozzák meg a felsőoktatás kínálatát! Ragaszkodni kell a szabad egyetemhez, a jövő nemzedékeinek azon jogához, hogy szabadon dönthessen, mit és hol akar tanulni! Egyszer már elengedtük a lehetőséget – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ismét a fejünk fölött döntsenek a sorsunkról.

Standard