digitális, egyetem, előadás

Mobil az oktatásban: ez valami vicc?

mobil-oktatasKészülök a szerdai előadásra, ahol ismét a mobil eszközök és az oktatás kapcsolatáról kell majd beszélnem, elővettem hát a 2013-as diasort, átpörgettem, hogy aktualizáljam kissé, hiszen azóta három teljes év eltelt – úgy látom azonban, hogy sajnos nincs túl sok dolgom: sőt, igazából semmi dolgom. Egész egyszerűen nincs mit kicserélni, átfogalmazni, korszerűsíteni, mert nagyjából nincs változás, ami hűen tükrözi az oktatási rendszer elvi-ideológiai-szakmai helyzetét. Gondoljunk csak az elmúlt hetekben a Facebookon debütált, virálisan terjedő, majd a nagyobb portálok segítségével széles körben megismert képre, ahol a nebulók – nem tudom nem elemezni rögvest kicsit a vizuális megjelenítést – legtöbbje lehajtott fejjel, elmerülve, magukba zárva, társas magányukban küzdenek az aktuális feladattal, míg a mobilok egy praktikusnak ítélt postaszortírozóban pihennek – vélhetőleg kikapcsolt állapotban, mintha csak katalóguscédulák lennének egy frekventált könyvtárban. A hvg.hu emelte nem hivatalos nemzeti konzultációs szintre, hogy ez vajon jó ötlet, vagy ideje lenne elmerengeni azon a lehetőségen, hogy a technológiai fejlődést valamiképp be kellene emelni (egyáltalán: engedni) ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

E-dokumentumok vs. digitális nemzedék

Nem tudom, mi a hivatalos álláspont, vagy értékelés, számomra elég lehangoló eredményt mutat be az SZTE Klebersberg Könyvtárának felmérése, amit 1200 megkérdezett válaszai alapján állítottak össze az elektronikus dokumentumok használatáról. Bár csak egy prezentáció publikus, és ott nem minden kérdéskörnél világos, mi mire vonatkozik, több ponton sem ad optimizmusra okot a tendencia, amit a kutatás bemutat. Egyrészt rögtön az elején kiderül, hogy “kicsi azok aránya, akik egyértelműen az e-dokumentumok mellett teszik le a voksukat”, ami 2015-ben minimum furcsa, és tökéletesen ellent mond a saját tapasztalataimnak, de mivel itt nyilván célzott kérdés, és jóval több válasz alapján alakult ez a vélekedés, kénytelen vagyok elfogadni. Árnyalja persze a képet az, hogy a megkérdezettek a dokumentumok tényleges használata során mégis szívesen választják az elektronikus verziókat, főképp tudományos szakirodalom esetén. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy akár e-könyv olvasó vagy táblagép segítségét vennék igénybe: a két platform, amire én azonnal ráböknék, mint alapvető, mára egészen jól használható eszköz, a sor végén kullog, mert a vezető szerepet még mindig a laptop, a PC viszi, mögéjük zárkózik fel az okostelefon. Mindannak ellenére van ez így, hogy egyébként a válaszadók leginkább a táblagéppel kacérkodnak, mint legmegfelelőbb (és egyben legsokoldalúbb) eszköz, amit legszívesebben használnának e-dokumentumok fogyasztásakor. A Kindle megelőz minden más e-ink technológiát, de a tabletet nem tudja legyűrni. Innentől kezdve már nem is meglepetés, hogy a formátumok csatáját a pdf nyeri, magasan verve bármelyik standard e-könyves formátumot. Adódik a kérdés, hogy vajon mi okozza 1) az e-dokumentumokkal szembeni, még mindig jelentősnek tűnő idegenkedést; 2) miért ragadunk le még mindig a kevésbé mobilis, de mindenképpen nagyobb kötöttséget jelentő eszközöknél; és 3) vajon mi okozza azt, hogy a rigid és zárt pdf formátum viszi a prímet akkor, amikor a tartalom szabadságát hirdeti a világ?

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, publikáció

Requiem az árnyékkönyvtárakért

Mielőtt nagyon mély depresszióba süllyednénk: “háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” – ahogy anno megjósolható volt, ellehetetlenítenek egy kalózoldalt, másik kettő lép a helyébe. Most nevesítve kettőt kapcsolna le, jön hát négy (remélem). A 444.hu ad hírt arról, hogy nagy kedvencem, az Elsevier ismét akcióba lendült, és bírósági határozattal támad a két legnagyobb tudományos publikációkat elérhetővé varázsló oldal, a LibGen és a Sci-Hub ellen. Anno már megfogalmaztam, miért problémás az egész kutatói oldalról, és ma sem látom másként: talán még inkább, fokozottan érvényes minden a mai helyzet kapcsán is. Az akkori botrányt követően úgy tűnt, mintha kicsit változnának az álláspontok, mintha a nagyobb kiadók engednének valamelyest a tudományos eredményekhez való szabad hozzáférés terén (lásd az egyetemesen ajnározott nyílt hozzáférés politikája, amit persze tökéletesen elkorcsosult, üzletiesített formákban vesz át most mindenki), ám jól látható, hogy nagyjából semmi nem változott igazán.

Néhány apró megjegyzést fűznék csak a beszámolóhoz, hogy bölcsészettudományi szempontból is árnyaljam a képet, és talán sikerül megvilágítani az egész publikációs hajszára épülő rendszer problematikáját.

Ahhoz, hogy megérthessük a per tárgyát, muszáj röviden átfutni a nyugati országok akadémiai rendszerének működését. Ezekben az elmúlt évtizedekben óriásira nőtt a kutatókra nehezedő publikációs kényszer. Ez a fokmérője mindennek, a szakmai előremenetelnek nincs nagyon más módja, csak az évente megjelentetett 2-3 tanulmány. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ezek hol jelennek meg, az egésznek a kulcsa az impaktfaktor: minél rangosabb folyóirat közli a kutatásod, annál magasabb az impaktfaktorod, ami aztán egyenes utat jelenthet az akadémiai ranglétrán. (444.hu)

Egyrészt nem csak a nyugati országokról van szó – illetve nem tudom, Horváth Bence oda sorolja-e Magyarországot is (nekem vannak kétségeim, de hagyjuk). Másrészt viszont fontos megérteni, hogy az impakt faktor humaniórák szempontjából egy nem létező kategória, egész egyszerűen nincs és soha nem is volt, és nem is lehet működtetni. Természettudományos és orvostudományi szempontból valóban mérőszám, van is mögötte adat, metrika, algoritmus, de ez az általános mérőszám nagyjából olyan, mintha a sajt maligánfokát kellene megmérni és feltüntetni a kereskedelmi forgalomban. Sajnos Magyarország is belement ebbe az eszetlen játékba, tessék csak vizslatni az MTMT (Magyar Tudományos Művek Tára) felületét (ami borzalmas UX és UI szempontból is természetesen), ahol még a feltöltők és adminisztrátorok számára sem mindig világos, mi hova és miért kerül, de szorgos algoritmusok számolnak mindenféle indexeket és mérőszámokat, amelyek minősítenek eredményeket és embereket olyan elvek alapján, ami nagyrészt annak a tarthatatlan és áldatlan állapot szülötte, amit az Elsevier gyakorlata fémjelez.

És jöjjön az, ami miatt azonnal ölre mehetnénk a drága Elsevierrel és társaival – de inkább simán bojkottálni lenne illendő az egész kócerájt, úgy, ahogy van:

A kiadók úgy dolgozhatnak 37 százalékos profitrátával, hogy közben a tartalom-előállítás jellemzően egy fillérjükbe sem kerül. A publikáló szerzők nem kapnak pénzt a megjelent tanulmányok után, ők csak a közvetett haszonban, azaz akadémiai karrierjük előremenetelében részesülhetnek, és ugyanígy jellemzően ingyen dolgoznak a leadott tanulmányokat ellenőrző bizottságok tagjai is.

Ráadásul a kutatásokat magukat sem a folyóiratokat kiadó vállalatok finanszírozzák: ezek jellemzően közpénzből, azaz egyetemi forrásokból vagy állami-regionális alapokból készülnek.

Csak megerősíteni tudom: ha a karrierembe is kerül, nem vagyok hajlandó olyan tudományos folyóiratnál, kiadónál publikálni, amelyik megsérti a tudás hozzáférésének alapvető elveit, nyereségért cserébe ellehetetleníti a tudományos kommunikációt és ezáltal gátolja a fejlődést. Felháborító és elkeserítő, hogy a 21. században, az elvileg nyílt kommunikáció korában még nem volt annyi erő a tudományos közösségben, hogy egyszerűen izomból lenyomja az ilyen parazita vállalkozásokat, vagy egyszerűen ő diktálja a feltételeket. Minden jobb érzésű kutatónak ajánlom a jelszót: “I publish, you perish“. Kérek mindenkit, csatlakozzon Bodó Balázsék időszerű, és mai napig az egyetlen etikailag tartható és támogatható kezdeményezéséhez. Legyünk gerillák, osszuk meg az eredményeinket egymással, töltsük fel olyan online felületekre, ahonnan mások is hozzáférhetnek szövegeinkhez, hagyjuk, hogy fejlődjön a tudományterületünk, és ezáltal engedjünk utat a jövő kutatóinak – és persze segítsük magunkat is!

Share your writing – digitize a book – upload your files. Don’t let our knowledge be crushed. Care for the libraries – care for the metadata – care for the backup. Water the flowers – clean the volcanoes. (In solidarity with Library Genesis and Sci-Hub)

Standard
digitális, egyetem

Az aktivitásmérők hatása – kutatás

Mára szinte mindenfelé aktivitásmérő eszközökbe (sports trackers) és alkalmazásokba botlunk, talán nem túlzás kijelenteni, hogy szinte megkerülhetetlenné váltak: ha valaki valamilyen mozgásra adja a fejét, vagy csak simán szeretné tudni, mennyit és milyen intenzitással sétál naponta, nyilván könnyedén megtalálja a magának leginkább megfelelő mérési lehetőséget. Engem is beszippantott már, használok több megoldást is, és persze próbálom kitapasztalni, mi miért jó – valamint magamon is látom mindennek a hatását. Pont ebbéli állapotomban derült ki, hogy indul a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoportjának égisze alatt egy ígéretes kutatás, amely épp azt vizsgálja, milyen hatása van az egyes emberek életére-életvitelére, sportolási hajlandóságára az aktivitás mérésének elterjedése, a mindennapokba való egyre mélyebb beépülése. Ha valaki él ilyen eszközökkel, mobilos alkalmazásokkal, arra kapacitálnám, jelentkezzen a kutatásban való részvételre, és ossza meg velünk tapasztalatait, szokásait, élményeit, és segítsen abban, hogy minél sokrétűbb, tartalmasabb, előremutatóbb anyagot lehessen összehozni a témában! A kutatás oldala itt található, jelentkezni pedig itt lehet rá.

Standard
digitális, egyetem

Jegyzetelés: a régi és az új találkozása

Nyilván mindenki már valamilyen digitális eszköz segítségével kellene, hogy a jegyzeteit készítse az egyes órákon, előadásokon, meetingeken, de ahogy az első héten körbenéztem az előadótermekben, leginkább mindenki a jól bevált A/4-es füzeteket vagy sima lapokat hívta segítségül. Én is. Viszont ilyenkor mindig eszembe jut az is, amikor egymástól kunyeráltuk az ilyen-olyan vázlatokat, jegyzeteket, amik sorra el-eltűnedeztek, elhasználódtak, egy-egy lap vándorútra indult időközben, vagy szimplán összekuszálódott az órák sorrendje – nem volt túl ideális. Aztán jöttek a fénymásolatok: ha épp sikerült is olvasható verziókat előállítani, csak fokozta a dokumentumrendezési frusztrációt, és könnyedén belekeverte az ember a lapokat más fénymásolt paksamétákba, hogy így nehezítse meg a saját dolgát. A szkennelés már valóban a fénymásolás 2.0, de azon túl, hogy a fizikai tárolás és enyészet problematikáját ki tudja küszöbölni, egyrészt néha nehézkes, körülményes, másrészt nem hinném, hogy minden albérletben vagy kollégiumi szobában ott egy eszköz, amivel ezt rendesen meg lehet oldani (igen, tudom, a mobillal is lehet, de… próbáltad már 100-200 oldallal?). Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Szegedi egyetemi Wi-Fi

“És én erről miért nem tudtam?!” rovatunk következik. Állandó, és az évek előrehaladtával fokozódó értetlenségemnek szoktam volt hangot adni, amikor jelzem, még mindig nincs kiterjesztett Eduroam, vagy helyi Wi-Fi mifelénk, az SZTE BTK környékén, erre tessék, kiderül, hogy van. Ráadásul már rég nem azzal az azonosítóval kell bíbelődni, amit a könyvtár biztosított, hanem egészen más, egységes, központi struktúra áll a szolgáltatás mögött. Ha valaki ezt tudta, és használja, ne is olvasson tovább. Ha valaki hozzám hasonlóan hőbörgött, de halvány lila segédfogalma sem volt arról, hogy ez már működik (és most lesütött szemekkel durva önvizsgálatba kezd), az viszont figyeljen: gyorstalpaló jön.

Bővebben…

Standard